Nacionalizmus és régészet – Lukácsi Béla beszélgetése Bálint Csanád régésszel; 
Interjú in: Magyar Tudomány 2003/6 759-764. o.
Nacionalizmus és régészet Közép- és Kelet-Európában (Vázlat)

Általános iskolai tananyag, hogy a nacionalizmus mennyire befolyásolta Európa 19. és 20. századi történelmét. Azt is sokan tudják, hogy napjainkban a Balkán eseményei mögött hány esetben kereshető nacionalista indíték; a történettudomány és a politológia fordít is kellő figyelmet ezekre a problémákra. Ám hogy a régészetben mennyire általános a nacionalizmus, azt a szakma művelőin kívül kevesen tudják; a társadalomban legföljebb arról vannak hézagos ismeretek, hogy a náci Németországban néhányan megpróbálták a régészetet is az ideológia szolgálatába állítani, meg hogy a dáko-román kontinuitás elméletének az állami politika szintjére emelése hatással volt Erdély népvándorláskora kutatására. (A Kolozsvár főterén álló Romulus és Remus szobrot Mussolini ajándékozta a városnak!) Ez a jelenség nem csak Közép- és Kelet-Európa nyomorúságai közé sorolni s rajtuk kívül nemcsak a volt Szovjetunió kaukázusi és ázsiai tagállamaiban meg a Közel-Keleten és az iszlám országokban mutatható ki, hanem meghökkentő módon olyan régiókban is, mint a Baleári szigetek, Szomália, Közép-Amerika és a Távol-Kelet régészetében. Így hát a tanulmányozása jóval szélesebb megközelítést igényel, mint ami a "Közép- és Kelet-Európa ideológiai lemaradottsága" címkével elintézhető. De tájékozatlanok ez ügyben néha olyanok is, akiknek ez a szakmájába, sőt, témájába vág. I. Trigger, az újrégészet egyik vezetője a nacionalizmus és a régészet kapcsolódását az elnyomott népek lázadása jeleként könyvelte el. Eszerint nemcsak a Kelet-Európában a II. világháború után állami támogatást élvező megnyilvánulásokról nem tud, de még a náci Németországban e téren elkövetett, közismert szélsőséges megnyilvánulásokat is figyelmen kívül hagyta. 

Nacionalizmus és régészet kapcsolódását elemezve létezik egy másik, igen sajátos nézőpont is, melynek alapját Edward Said híres könyve ("Orientalismus") vetette meg. Abban részben még lehet is igaza, hogy a keleti kultúra európaiak által történt felfedezése és kutatása a romantika törekvéséből táplálkozott. Az a beállítás viszont már túlzás, ami az oxfordi régész teoretikusok körében őrá támaszkodva keletkezett; eszerint a Keletnek a 19. sz-ban megindult kutatása a gyarmatosításnak a tudomány területén való megnyilvánulása volt, így a közel-keleti civilizációk feltárása valójában a Kelet régészeti kisajátítását, ha nem éppen kifosztását jelentette. Vakság volna nem belátni, hogy a nagy európai országok által Görögországban, Törökországban, Egyiptomban létrehozott kutatóintézetek nélkül az őskori és ókori világról a tizedét tudnánk, nem beszélve arról, hogy ezekben az országokban még a meglévő leletek állagmegóvását és biztonságát sem mindig sikerül fenntartani. 

Mindezen kívül beszélhetnénk egy másik aspektusról is: régészek politikai szerepvállalásairól (pl. az izraeli vezérkari főnök, török államtitkárok és a meggyilkolt abcház kulturális miniszter) és régészek történelmi felelősségéről (pl. akik a Hegyi Karabah hovatartozása körüli vitájukkal robbantották ki a háborút Azerbajdzsán és Örményország között). Akad azonban elég probléma magán a tudományon belül is. 

Kereken 20 éve egy a társadalmi tudat változásait kutató program keretében a MTA Filozófiai Intézete felkérésére olyan tanulmányt készítettem, melyről eleve tudtam, hogy nem fog megjelenni. Ilyet azóta sem csináltam, mert -- nem árt ezt tudni -- az 1956 utáni hazai régészetben nem volt olyan munka, melyet valahol ne lehetett volna közzéadni (hacsak helyrehozhatatlan szakmai hibák nem voltak benne). Ez a 2 ívnyi kéziratom azonban olyan kérdést feszegetett, mely egyike volt a tabu-témáknak: a barátinak mondott országok nacionalizmusáról közölt adatokat egy különben politikailag veszélytelennek látszó tudományág területéről. Ráadásul nemcsak a szomszédainknál tettenérhető, államilag támogatott megnyilvánulásokat tekintettem át, hanem a sacrosancta Szovjetunió régészetéről is esett benne néhány szó. Magatartásom jellegzetes közép-európai értelmiségi meggondolásból fakadt: nem lévén kedvem oly mértékben tompítani a problémák leírását, hogy a kézirat megjelentetését bármely szerkesztő vállalhatta volna, az el- és bezárkózást választottam; megelégedtem azzal, hogy egyáltalán leírom azt, amit tudok és gondolok. Aztán az idők változtak, megszaporodtak kollégáimnak e témában itt-ott elejtett bíráló szavai ezekről vadhajtásokról, amelyekből egyszer Fodor István egy színes csokrot állított össze. 

A sokéves kéziratom megjelentetése -- azidőkből vett kifejezéssel élve -- ma sem "aktuális". Nem is látom értelmét a nacionalizmus vádjával vagdalkozni azon külföldi kollégáink előtt, akik között olyan is akad, aki a legteljesebb ártatlanságban teszi azt, amit tesz - hiszen egész országa azon az úton jár. A régészet (is) hatalmas tudományterület, csakhát viszonylag kevesen művelik s ezért szinte mindenki ismer mindenkit. Minthogy pedig a Kárpát-medencei leletanyag csakis egységében tanulmányozható, roppant sok múlhatik azon, hogy valahol egy leletet, egy temetőt -- azaz egy alapvető forrást -- eltitkolnak vagy éppen közzéadnak. Az említett kéziratomban jónéhány fehér asztal mellett szerzett benyomást, információt írtam le s a hangulat hatása alatt vagy megfontoltan az őszinteség mellett döntő egykori beszélgetőpartnereim legtöbbjét ma sem diszkreditálhatom. Csak László Gyula halt meg azóta, meg az a régi román kollégája a 40-es évek kolozsvári egyetemén, aki -- éppen a baráti viszonyuk miatt -- őszinte választ tudott neki adni arra a kérdésére, hogy miért nem adják már közzé Erdély régen feltárt, legnagyobb avar temetőjét. "Mert az nekünk úgy jó", mondta ő mosolyogva és nyugodtan nézett László Gyula szemébe. 

Minden korban és minden kultúrában kimutatható a ragaszkodás régi(nek vélt) tárgyakhoz, helyekhez; jogfolytonosságot, legitimációt várnak tőlük. Ez ugyanabból a társadalomlélektanilag elemezhető törekvésből fakad, mely olyan tárgyak gyűjtésére irányul, amihez az illetőnek nincsen ugyan személyes köze, de az együttesük a társadalom szemében közvetve mégiscsak a személy anciennitását és gazdagságát reprezentálja vagy növeli; már a római polgárok a presztizsüket emelendő őriztek a házukban régi tárgyakat, a 8. században a születőfélben levő japán császárság a múltra való tudatos támaszkodás jegyében hozta létre a ma is fennálló Nara-i szentélymúzeumot. Magától értetődő volt hát, hogy a régiségek iránti tudományos érdeklődés megszületésekor azután is kezdtek kutatni, hogy kié, mely népé lehetett az adott lelet vagy emlék. Ránkmaradt formában egy rostocki tanító könyve volt az első, mely különféle típusú észak-németországi temetkezések alapján kísérletet tett azok népi hovatartozása meghatározására -- mindez pedig 1521-ben! Amióta csak létezik tudományként a régészet, az ethnikai azonosításra, az írott források nélküli korok történelmének megírására való törekvés állandóan jelen van. A nemzetek és nemzeti államok kialakulása idején fordultak a múlthoz legitimációt keresve benne s a romantika még erősítette a múlttal való foglalkozás igényét. Amikor a múltat az ideológiák is fölfedezték a maguk számára, attól kezdve a történelmet politikai eszközként, valamilyen dicső(bb)nek vélt történeti kép kialakítására használták. Fontos volna a politikusoknak és a politikához nyúlóknak tudni: a múlt -- különösen nem a régészeti korok esetében -- legitimációra semmiképpen sem használható: 

Jogilag egyszerűen azért nem, mert a nemzetközi jog nem ismeri a "történelmi jog" fogalmát (s ez számunkra már elegendő is kellene, hogy legyen),
Történetileg egyrészt azért nem, mert a régészeti korokban igen kevés helyen volt állam, s ha igen, annak -- Kínán kívül -- egyszer sem volt közvetlen folytatása. Másrészt azért, mert a "törzs", "nép", "lakosság" és "állam" fogalmak nem helyettesíthetők be egymással. (A régiségek, az „anciennitás” régészeti fitogtatásai láttán mi magyarok még meg is lehetünk elégedve magunkkal, hogy nem akadt nálunk olyan irredenta, aki „ősi jogon” a Káma-vidéki őshazába, vagy – a „szittya-pártiak” kedvére írom ide – Közép-, vagy Belső-Ázsiába kívánt volna visszatelepíteni bennünket.) 
Harmadsorban módszertani okból alaptalan a régi korokra, kultúrákra való hivatkozás. A régészetben, a néprajzban és a kultúrtörténet nemzetközi kutatásában hatalmas irodalom született a "nép", a "kultúra", a "régészeti kultúra" fogalmával s azzal kapcsolatban, hogy mi tekinthető ethnospecifikus jegynek. Nyilvánvalóvá vált, hogy az általunk a legnagyobb természetességgel használt "régészeti kultúra" nem több, mint az érzékelt jelenségek értelmezéséhez használt segédfogalom és egyáltalán nem azonosítható népekkel; Egy régészeti kultúra területe nem azonos egy bizonyos nép szállásterületével, amit valamilyen történeti néppel azonosítani még további akadályokba ütközik. 

Az említett módszertani kifogások azonban csak néhány évtizede fogalmazódtak meg, a közismertté válásukhoz, elfogadásukhoz régiónkban még sok idő kell, hiszen az ethnocentrikus irányultság a 20-as évek óta a legtöbb ország régészetében általános gyakorlat volt. A hosszú időn át elzárt, módszertani kérdések iránt egyébként is kevésbé fogékony, a nemzeti történelem iránt viszont amúgyis érzékenyebb közép- és kelet-európai régészet számára evidens volt a hagyományos utat követni s nemcsak társadalmi, de sokszor politikai elvárás is volt a leletanyag alapján eseménytörténetet írni. 

Amikor a politika befolyásolja a régészetet, szinte minden törekvés arra irányul, hogy az adott nép anciennitását igazolják, vagy egy adott terület birtoklását legitimizálják. Ez még azokban az esetekben sem fogadható el, amelyeknél a területrendezést a történelem utólag jóváhagyta: Elszász-Lotharingia elvesztése után a francia, Schleswig-Holstein német annektálása után a dán régészet vállalkozott arra, hogy a leletanyag interpretációjával "igazolja" az országának azon területekhez való "jogát". Ugyanez játszódott le a 20. sz. legelején a németek részéről a lengyelek irányában, ami -- mindössze néhány éven át tartóan -- megismétlődött a II. világháború után, akkor a lengyel "Drang nach Westen"-t "igazolták" az őskori emlékanyag elemzésével. 

Az esetek többsége azonban offenzív és alaptalan. Közép- és Kelet-Európában -- az írásos források által adott helyzetnek megfelelően -- a vaskorig igyekeznek visszanyúlni, bár a román és a szerb kutatásban néha akadt olyan is, aki a neolitikumig próbálta visszavezetni a népe gyökereit. A Balkánon többen szeretnék az eredetüket az illírekhez kötni, mégha maguk 1000 évvel később telepedtek is ott le. A legnagyobb intenzitással az albánok hirdetik ezt, de kedvelt volt az illír származás gondolata a két -- köztudottan délszláv -- testvérnépnél is. Ettől a horvátok Ante Pavelić, a szerbek Slobodan Milošević idejében tértek el: a fasiszta államban akadt olyan, aki a germán eredetű keleti gótokat, Nagy-Jugoszlávia álmában pedig az iráni nyelvű szarmatákat tüntette fel ősként. (Mindeközben a szlovénok azok, akik a legtöbb alappal számolhatnak azzal, hogy a déli szlávok nyugati csoportjainak 7. sz-i honfoglalása idején nagyszámú őslakost olvasztottak magukba -- ők viszont nem törődnek ezzel.) A balkáni népek ezirányú aspirációi között külön színt képvisel a bulgároké, kiknek ethnogenezise jólismert (681-ben a Don-vidékről beköltözött bolgár-törökök keveredtek össze az oda az 5-6. sz-ban költözött szláv törzsekkel, meg az őslakossággal). Hogy ez a folyamat Bulgária 20. sz-i története folyamán többféle hangsúlyt kapott, azon már szinte nem is kell csodálkozni: a királyi és a fasiszta korszakban a steppei, az 50-60-as években a szláv komponens túlsúlyát hangsúlyozták, amit a 70-es években a thrák szubsztrátum szerepének kiemelése szinesített. Hozzátehetjük még, hogy az 1990. évi fordulat óta a bulgár kormányok változó irányvonalától függetlenül – s ez éppenséggel sajátos szinezetet ad a dolognak – újból a bolgár-török komponensre fordítják a nagyobb figyelmet.

A vaskori őslakosság szerepét a volt szovjet kutatás is eltúlozta. Az kr. e. 6. – kr. u. 3. sz-i szkíta és szarmata őslakosságot akarták integrálni kr. u. 9-10. sz-ban lezárult keleti szláv ethnogenezisbe -- ezért van mindig 1-2 vitrint kitöltő szkíta és szarmata aranytárgy is a Kijevi Rusz 10-13. sz-i emlékeit a világ legnagyobb múzeumaiban bemutató vándorkiállításokon! Az őslakosság túlhangsúlyozásának másik indítéka a szovjet régészetben a népvándorlás kori népek szerepének minimalizálása volt, aminek gyökere a feltételezésem szerint az orosz nép mongol elnyomatásának "megbosszulása" volt. Mindez a steppe és Kazária kutatását évtizedekre visszavetette, így állt pl. elő az a helyzet, hogy egy szovjet kézikönyvben az ősmagyarok sem a finnugor, sem a török népeknek szentelt fejezetben egyáltalán nem is kerültek említésre. Emellett az orosz és a szovjet kora középkori kutatásnak két másik, nemzeti szempontból kényesnek minősülő kérdéssel kell szembenéznie. Kezdettől fogva két iskola állt fenn mind a 4-5. sz-i gótok, mind a 9. sz-ban Kijevben letelepedett normannok megítélésével kapcsolatban; nem nehéz rájönni, hogy a 19-20. sz-i történelem mely szakaszában melyik nézet állt az előtérben, vagy éppen vált kizárólagossá.

Az antik népekhez való kapcsolódás vágyának általános voltát azon népek esete mutatja a legjobban, melyeknél adva van a dicső múlt, amellyel éppenséggel büszkélkedhetnének s ők mégis régibb kort tekintenek még dicsőbbnek. Amikor Kemal Atatürk kemény reformokkal ázsiaiból európaivá akarta formálni országát, jelentkezett olyan törekvés, mely háttérbe szorította az oszmán múltat s helyette az indoeurópai eredetű, ie. 2. évezredbeli hettitákhoz fűző kapcsolatokat hangsúlyozta. A Közel-Keleten is -- alappal vagy alaptalanul -- az ősi gyökereket keresik vagy hangsúlyozzák, így Izrael állam létrejöttét és politikáját a 2000 éve megszűnt haza földjéhez való ragaszkodás határozza meg, a Jordán Hasemita Királyság a későantik városlakó nabateusokat, Anwar el-Sadat Egyiptoma a fáraók népét tekintette elődeinek, Szaddam Huszein a fővárosát babiloni architekturájú épületekkel rakta tele, Szíria még jó, ha elődeiként az első arab kalifátusra hivatkozik, de nem egyszer a bronzkori eblai kultúrára. Utolsó példám ebben a sorozatban a Kaukázusból veszem: a török nyelvű és kultúrájú azerik az eredetüket egy ideje nem a 11. sz-ban hont foglaló, az oszmánokkal testvér oguzoktól, hanem az ugyanott a 4. sz-ig fennállt Kaukázusi Albánia lakosságától akarják levezetni. 

Külön említendők az ellenkező előjelű törekvések, amikor az előzményeket letagadják: a koraközépkorral foglalkozó görög publikációkban a Balkán-félszigetet a 6-7. sz. folyamán elszlávosító népességről szinte egyáltalán nem esik szó. (Ezért volt szenzáció mind a Balkán, mind Bizánc régészetében, amikor Vida Tivadar kollégám egy német régésszel együtt az Olympia-ban feltárt 7. sz-i szláv temetőt dolgozta fel.) Hasonló a grúz régészek azon beállításmódja, mely szerint a Kr. e. 5-4. sz-ban virágzott Colchis, az Aranygyapjú földje nem állt a klasszikus görög kultúra hatása alatt. 

Megint csak külön tárgyalást igényelne a pánszlávizmus régészeti megnyilvánulása. 1945 után diszciplínánk Csehszlovákiában részesült a legnagyobb állami támogatásban, jónéhány akkor szerzett intézményes előnyük a régiónkban ma behozhatatlannak tűnik, ehhez még irigykedve hozzáteszem, hogy Szlovákiában a régészet különösen nagy társadalmi presztízsnek örvend, amit a szó legszorosabb értelmében a mindennapjaikban is tanúsítanak: váltópénzeiken régészeti leletek láthatók (eközben minálunk Közép-Európa valamennyi régiójában előforduló állatok…). A legkisebb rezonanciával találkozva, a legkorábban és leggyorsabban a lengyel régészet szabadult meg a pánszlávizmustól, a szlovént éppen csak meglegyintette. Lehetne elemezni a többi szláv országban befutott karrierjét s annak a nagypolitikához kapcsolódó hullámzásait, de inkább a nem-szláv országokra érdemes fölhívnom a figyelmet, mert azok régészetében is volt egy-egy pánszláv periódus. Ez Magyarországon 1949-1956 között tartott, Bulgáriában és Romániában a 60-as évek végéig (az utóbbiban ezt egy az ország történetében páratlanul pártatlan periódus követte, ami a Ceauşescu-éra kezdetéig tartott), a legtovább pedig, 80-as évek elejéig az NDK-ban. Ha pedig tekintetbe vesszük, hogy ezen országok egyike sem szláv eredetű (mint láttuk, Bulgária speciális eset) és hogy ugyanezek a II. világháborúban 1944-ig a hitleri Németország oldalán álltak, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy a részükről kompenzálással van dolgunk. Idetartozik annak az NDK-ban kiadott -- különben kiváló! -- germán régészeti kézikönyvnek esete, melyből a vélt lengyel és a valós szovjet "érzékenységre" tekintettel az említett országok területén élt két keleti germán népet (gótok és gepidák) egyszerűen kihagyták. (A lengyeleket ez nem zavarta volna, ők már a 70-es évek óta éppenséggel példás munkát végeznek a népvándorlás kori keleti germánok feltárásában.)

Önálló problémakörbe tartozik a 9. sz-i Morva Fejedelemség. Már maga a terminus is vitatható ("Nagymorva Birodalom"), mert az sem "nagy", sem "birodalom" nem volt, ráadásul az északi szomszédaink biztos nem számolnak azzal, hogy ennek tükörfordítása a német nyelvű publikációikban milyen emlékeket ébreszthet ("Großmährisches Reich"). Utóélete – mondani sem kell – vitatott; a Morva Fejedelemség a 9. sz. végén nyom nélkül eltűnt; mindenesetre a szlovákiai területe a 100 évvel később kialakuló magyar királyság része lett, a cseh állam pedig ugyancsak 100 évvel később másutt és más alapokból épült ki. Magna Moravia tényleges fennállásának 70 éve a cseh és szlovák nemzeti tudatban már a 19. sz. 1. felétől kezdve -- a modern nemzetté válással párhuzamosan -- központi szerepet kapott, E. Beneš 1920-ban a születőben levő országának a "Vel'komoravie" nevet szánta. A régészetben mindezen törekvések csak 1945 után jelentkeztek, de akkor aztán azonnal. Előbb csak a koraközépkori szláv hagyaték megítélésében; évtizedeken keresztül azt láttuk, hogy a szlovákiai avar temetőket szlávként, majd lassan visszakozva szláv-avarként kezelik -- ez a lovastemetkezéses, szablyás, övgarnitúrás sírok esetében nem kis bravúrt igényelt. A Morva Fejedelemség megítélése 1968 után, közvetlen állami támogatást élvezve vett nagy fordulatot; a 70-es években derülten figyeltük, mint nőttek a szlovák publikációkban évről-évre a 9. sz-i morvák déli és délkeleti határai (de mindig úgy, hogy végül sosem vágtak bele a trianoni Jugoszlávia és Románia területébe!). A helyzet az elmúlt évtizedben teljesen normalizálódott, az országaink régészete között ma már semmivel sem nagyobb a vita, mint ami két tudós fél között bárhol természetesnek tekinthető. Szimbolikus jelentőségű is, hogy egy olyan szlovákiai 9-10. sz-i temetőt, mely kulcsfontosságú a honfoglaló magyarok kutatása számára, a két akadémia régészeti intézete közös kiadásban, "Budapest -- Nyitra" megjelenési hellyel tett közzé. Ez az eset és a mai példás viszony a szlovák régészettel történeti távlatban optimizmusra sarkall, más szomszédaink elé pedig példát állít. 

Mi sem természetesebb, mint hogy ebben az áttekintésben számot kell adni a magyar régészetről is. A népvándorláskor steppei népeinek kutatásában hosszú időn át, egészen az 50-es évekig Magyarország vitte a vezető szerepet, amikor is a helyzet megváltozott. Nálunk a hátrányára: akkoriban a honfoglaláskor művelése eleve a nacionalizmus gyanújába keveredett, az avarokkal foglalkozók a szláv emlékek feltárását kapták feladatul, a hunokról pedig csak óvatosan lehetett írni, mert Sztálinnak egyetlen, a hunokat megbélyegző mondatának következményei a szovjet régészetben és orientalisztikában itthon sem maradtak ismeretlenek. A 80-as évek óta a nemzetközi kutatásban pozitív fordulat állt be: mi sajnálkozhatnánk ugyan (kár volna), hogy a külföld nagyobb részvétele e témákban megszüntette a magyar privilégiumot, de ezáltal -- még az olykor nemzeti elfogultságtól fűtött cikkekkel együtt is -- szélesebbé, színesebbé és módszertanilag gazdagabbá vált a népvándorláskor régészete s ez a 80-as évektől kezdve a magyar régészetnek is javára szolgál. 

Az előadó a tudományos pályáján politikailag még sosem érezte magát ennyire nehéz helyzetben, mint most. Egy par excellence politikai vonatkozású témakörben tett megnyilatkozás ui. -- lett légyen az mégha vegytisztán objektív is -- mindig valamivel kapcsolatban pro vagy kontra állásfoglalásnak minősíthető s így az a kutató eredeti szándéka ellenére valamelyik politikai oldal részéről ilyen vagy olyan interpretációt kaphat. Meglehet, az a véleményem, hogy a magyar régészet lényegében mentes tudott maradni a nacionalizmustól, egyfajta nézőpontból már önmagában nacionalista állásfoglalásnak minősülhet. Állításom egyetlen módon, a hazai népvándorlás kori és honfoglalás kori szakirodalomban való elmélyülés révén ellenőrizhető, aminek eredményeképpen végül a kákán is csomót keresőknek be kell látniuk: amíg ez egyáltalán módjában állt, addig a magyar régészet mentes maradt a nacionalista túlzásoktól, 1945 után egy évtizedig ennek ellenkezőjére kényszerült, azóta pedig mást tart fontosnak: igyekszik lépést tartani a régészettudomány modern irányzataival. Igazolható ez a hazai intézmények, szervezetek fölépítésével is: a magyar őstörténet és honfoglaláskor kutatása mögött -- a többi "nemzetinek" tartott közép- és kelet-európai tudomány helyzetétől eltérően -- sosem állt állami szándék: nálunk nincs pl. Magyar Őstörténetkutató Intézet, nincsenek ilyen címet viselő, erre specializálódott egyetemi tanszékek s a Magyar Tudományos Akadémia bizottságai között is az őstörténettel foglalkozó a hierarchia szerint legalacsonyabb fokozatúak közé tartozik. E helyzet éppenséggel sajnálatos, amin jó lenne változtatni, de mindenképpen illusztrálja a politika távolmaradását a kutatástól.

Joggal vetődik föl a kérdés: a magyar régészet valóban mentes volna a nacionalizmustól vagy az előadó szerecsent mosdat? Az ún. nemzeti tudományok között a folyamatosan özönlő publikációk miatt a régészet minden nap kénytelen nemzetközi lenni, legföljebb azt kevés helyen tudják betartani: ma -- rajtunk kívül -- a legtöbb nyugat-európai ország régészete, régiónkban a lengyel, a cseh és a szlovén kutatás mentes még a nacionalizmustól. (Ugyanígy nem véletlen, hogy Közép- és Kelet-Európában egyedül a lengyel és a magyar állam szán pénzt külföldi ásatásra.) Bő száz év magyarországi kutatását lehetetlen volna itt személyekre lebontva végigelemezni. A dolog szubjektív oldaláról sommásan annyit mondhatok, hogy a magyar őstörténettel és honfoglaláskorral foglalkozó régészeink személyes alkata, tudományos meggyőződése és színvonala következtében alakult ez így, mégpedig olyannyira természetes módon, hogy nem is érdemelnek érte elismerést. Az objektív vonatkozások föltárása történész feladat, eredőjét a polgárosodás fokában s abban a nyitott szellemiségben feltételezem, ami a magyar tudományos és kulturális életet a 20. sz. élvonalában tartotta.

Van azért egy pont, amelynél a fenti megállapításom vitatható lehet: ez a népvándorlás és honfoglalás kori szlávság kezelésmódja. E kérdéskörben a magyar történettudományban két felfogás alakult ki s a vitában a régészetnek meghatározó szerep jut. Tény, hogy a szlávok feltételezhető, illetve sokak által feltételezett, lélekszámának és kulturális jelentőségének megfelelő leletcsoportot nem sikerült elkülöníteni, csakhogy nem azért, mert a magyar kutatás el akarná tussolni a szláv jelenlét tárgyi bizonyítékait. Ellenkezőleg: olyan eredményeket értünk el a 8-9. sz-i szláv leletanyag feltárásában, melyhez mérhetőt a szomszédaink régészete éppenséggel nem tud fölmutatni (kivétel: Ausztria és Szlovákia). Nem a magyar régészet nacionalizmusa miatt nem lett szétválasztva a honfoglalás kori magyar köznép és az itt talált szlávság hagyatéka, hanem azért, mert az államalapítás folyamatában kialakult régészeti kultúra -- mint általában – olyan nem-ethnikus jellegű. 

Külön kell itt szólnunk a László Gyula révén közismertté, sőt, tananyaggá vált "kettős honfoglalás" elméletéről, mert úgy tűnhetik (volt is szlovák kutató, aki így gondolta), hogy azzal a magyar tudományosság mégiscsak benevezett a "ki volt itt hamarabb" című, valójában megmosolyogtató versengésbe. Külföldön nemigen tudhatják, mert a vita kizárólag magyar nyelven és sokszor csak áttételesen megfogalmazva zajlott le: ezt az elméletet itthon és külföldön az érintett diszciplinák minden szakembere elutasította. 

Más kérdés a "kettős honfoglalás" elméletének társadalmi fogadtatása és általában a magyar társadalomban megnyilvánuló nemzeti romantika és nacionalizmus; csakhogy ezek elemzése nem a régész feladata. Ugyanezért nem szólok az amatőrök és dilettánsok azon hadáról sem, akik a sumér-magyar rokonsággal, a rovásírásokkal, a Szentkoronával, a „lecsó-őshazával”, a nagyszentmiklósi kincsen látható jelenetekkel stb. foglalkoznak. Analóg jelenség számtalan országból említhető és most szándékosan nem közép- és kelet-európai példákra hivatkozom. Az általános jellegét érzékeltetendő példaként elég az angliai Stonehenge-nél a nyári napforduló idején rendezett kultikus eseményekre és a mongóliai samanizmus újraélesztésére utalnom -- ezek sem régészeti problémák, hanem a szociálpszichológia illetékességébe tartoznak. ( Ti. annak elemzése, hogy ugyanazok az emberek, akik a mindennapjaikban magától értetődően fogadják el, hogy mindenhez speciális tudás és gyakorlat szükségeltetik, hogyan és miért gondolhatják azt, hogy néhány – nem is feltétlenül a legkiválóbbak közé tartozó – könyv alapján történeti és/vagy régészeti problémákhoz alapvetően hozzászólhatnak?! ) Amit párhuzamként érdemes itt megemlíteni, az az ethnogenezis kezelésmódja a franciáknál és az angoloknál, mert e népek kialakulása és kultúrája ugyanúgy 3 komponens eredménye, mint a finnugor, török és szláv elemek keveredésből született Szt. István kori magyarságé. A francia nép a kelta eredetű gallok, a római birodalom és a germán frankok szimbiózisa révén alakult ki, az angolok meg a kelta őslakosság, az 5. sz-ban beköltöző angolszászok és a 11. sz-i normannok keveredésének a gyümölcsei. (Eszerint ők is beszélhetnének kettős, vagy hármas honfoglalásról [éppenséggel még jóval megalapozottabban is] és ők is vitatkozhattak volna azon, hogy valójában kiktől származnak. Nem tudom, hogy náluk melyik komponenst lehetne "magasabb-", ill. "alacsonyabb rendűnek" tekinteni, amint ez nálunk az "ugor-török háború" idején történt, mindenesetre nem véletlen, hogy a franciáknál és az angoloknál ilyen vita egyáltalán nem is volt.) Mindezt azért különösen tanulságos végiggondolni, mert miközben a francia társadalomban III. Napóleon óta sikerre számíthat minden kezdeményezés, mely a gall és kelta múlttal kapcsolatos, addig a francia régészet -- a Vichy-korszaktól eltekintve -- távol tudta tartani magát a tudománytalanságoktól. Az is tanulságunkra szologálhatna, hogy Franciaország, Anglia történelmét bemutató tudományok és népszerűsítő könyvek, valamint kiállítások nem kezdődnek el….hatatlan módon az indoeurópai őshaza ……., a ….. és a …….. szétválása taglalásával; a német történetírásban a 19. sz. első felében szétvált a germán őstörténet és a német történelem kutatása – a magyar őstörténet és a honfoglaláskor régészete még nem jutott el odáig. 

A magyar kutatáshoz visszatérve szólnunk kell egy sajátos látás- és megközelítésmódról. Ez nem egyedül a magyar régészetben van jelen, a 80-as évek óta egyre erősebben érezteti jelenlétét a bulgáriai kutatásban és egyes, az avarokkal foglalkozó nyugati tudósokat sem került el. "Keletpreferenciának" neveztem el. Nem nacionalista megnyilvánulás és csak tájékozatlanságból lehetne a turanizmussal rokonítani; e szemléletmód és módszer legfőbb apostola, László Gyula nagyonis távolállt az utóbbitól. A "keletpreferencia" egy téves tudományos módszer, amelynek a szellemi gyökerei jól láthatók, a materiális indítékai pedig végtelenül egyszerűek. Az első abban kereshető, hogy a magyar régészet nem szabadult meg a 20. sz. elején nagyhatású J. Strzygowski és tanítványa, Supka Géza szemléletétől. A Strzygowski által föltárt imponáló tömegű adat, a keleti régészeti és művészeti emlékek első ízben európai szintézisbe történő foglalása azt sugallta, hogy jó úton jár az, aki az Európában letelepedett steppei népekével rokon tárgyakat és azok gyökereit a Keleten keresi. Ezt a látásmódot konzerválta Fettich Nándor, majd László Gyula, amikor közép-ázsiai falfestményeket avatott az avar és honfoglaló magyar régészet egyik fő forrásává. Földrajzi és kulturális pozíciónknál fogva is a magyar kutatás keletpreferenciáját nem érte kritika a módszertanilag fejlettebb kollégák részéről sem, mert az eurázsiai steppe kutatásában közvetítő, ezért kulcsszerepet játszottunk: a szovjet szakirodalom nekünk könnyen elérhető volt, ugyanazt a nyugati kollégáink nem tudták olvasni; mindeközben az általános szemléletünk és módszerünk a nyugat-európaiakéhoz állt közelebb. Ez a helyzet nemcsak természetes volt, de helyesnek is tűnt és föl sem merült az igény változtatni rajta. 

A "keletpreferencia" másik, anyagi gyökere banális: a vasfüggöny bezárulása után egy évtizedig politikai okokból, azután már "csak" kommunikációs és pénzügyi okokból nem lehetett beszerezni a szakirodalmat. Márpedig éppen abban az időben kezdtek tömegesen megjelenni azok a könyvek, amelyek a strzygowskiánus Kelet-képet megváltoztatták. Egy teljes világ -- Bizánc és az egész kora középkori Európa -- maradt ismeretlen a steppe régész specialistái előtt, akik mindeközben abban a hitben éltek, hogy a szovjet publikációk révén folyamatosan tájékozottak a népvándorlás kori népek régészete számára egyedül releváns forrásokban. Márpedig -- mondani sem kell -- Közép-Ázsia-kutatás másutt is folyt, és a Közép-Európában élő hunok, avarok és honfoglaló magyarok anyagi kultúrája nem kerülhette el a korabeli Bizánc és Európa hatását – erre nem figyeltünk, csak a keletet, annak is csak bizonyos részét figyeltük. Elvitathatatlan, hogy a szovjet irodalomban való jártasság a magyar régészet számára óriási előnyt jelentett a többi európai kolléga előtt, de az is látnivaló, hogy az sem akkor, sem ma nem jelentheti a szakirodalom teljességét. A "keletpreferencia" gyorsan eltűnik, csak sokat és főleg: másféle könyveket is kell olvasni, mint a megszokottak.

A nacionalizmus és a régészet kapcsolódását a tudománytörténet nem kezeli egyértelműen negatív jelenségként; a modern régészet az elterjedését, intézményei létrejöttét s a társadalomnak a leletek iránti fogékonyságát köszönheti neki. A kapcsolódásukban a lényeg -- akárcsak a gyógyszerészetben -- az adagolásban, valamint az alkalmazás helyének és idejének megválasztásában rejlik. A magyar régészet nem szorul kezelésre. Mint Hobsbawn rámutatott, az önálló államisággal nem rendelkező, vagy éppen a nemzetiségében elnyomott népek számára volt különösen fontos a nyelv és népi kultúra ápolása, amit különféle intézményekben és kulturális szövetségekben lehetett folytatni. Magyarországon kezdettől fogva megvoltak az erre hivatott intézmények, az egykori és a mai kutató gárda szellemi állapota megfelelő, régészetünk egyedül a leletek megmentésében szorul társadalmi és állami segítségre. A 20. sz. legnehezebb éveiben sem voltunk elzárva az európai kollégáinktól, a 60-70-es években sem kezeltek bennünket exotikumként, vagy éppen valami politikai egyensúlyaként s nem legyintgettek a hátunk mögött a nacionalizmus dolgában. Nyugodtan nézhetünk a 21. sz. elé.