A Medium Regni - királyi központok a középkori Magyarországon c. NKFP- projekt ismertetése

Kutatásvezető: Benkő Elek

Rövid leírás a programról

A pályázat a magyar régészet három intézményének - egyben a középkori régészet és történelemtudomány három műhelyének - az MTA Régészeti Intézetének, a Budapesti Történeti Múzeumnak és az Esztergomi Balassa Bálint Múzeumnak közös munkája révén valósul meg. A feldolgozásra és tágabb körű tudományos értékelésre váró, a nemzeti örökség megőrzésének és hasznosításának számos nagy kérdését felvető emlékek (a budavári királyi palota, az óbudai Árpád-kori királyi központ és egyházi intézményei, a margitszigeti erődített királyi udvarház és domonkos apácakolostor, az esztergomi vár királyi, majd érseki palotája, a királyi udvarház helyén alapított pilisi ciszterci monostor és dömösi prépostság) a középkori Magyarország azon központi területén helyezkednek el, melyet kiemelkedő jelentősége miatt már az Árpád-korban medium Regni-nek, a királyság közepének neveztek.

A feldolgozásra kijelölt emlékcsoport együttes jelentősége túlnő az egyenként is rendkívül fontos emlékek régészeti és történeti értékén, amennyiben - együtt - az ország világi igazgatási centrumainak és egyházi intézményeinek megszilárdulásához, a városiasodás kérdéséhez, a magyarországi középkor tárgyi világának tágabb kapcsolatrendszeréhez vezetnek közelebb bennünket. Közös kutatásukat és feldolgozásukat azonban nemcsak az átfogóbb igényű elméleti, illetve történeti-régészeti szintézisre törekvő meggondolások indokolják. Olyan emlékekről van szó, melyek elhúzódó, esetenként több generációs kutatása maga is történelemmé vált, felölelve kiemelkedő értékű feltárások hagyatékát (Gerevich László, Méri István és Zolnay László részleteiben még publikálatlan eredményeit), valamint számos további, nyugdíjas korú vagy aktív kutató több évtizedes munkája nyomán közgyűjteménybe került, szinte beláthatatlan mennyiségű és változatos állagú leletanyagot. Esetükben - pl. a budavári középkori faragott kőtöredékek tekintetében - maga a korábban elkészült dokumentáció is történelmi értékű, hiszen az anyag az utóbbi évtizedekben annyira szétszóródott és megrongálódott, hogy megismétlésére már nincs lehetőség. A kitűzött résztémák között szerepel az utóbbi évek budavári ásatásainak néhány nagy egysége is, ahol a kutatás lezárulásával kiemelkedően jelentős leletegyüttesek várnak feldolgozásra.

A rendelkezésünkre álló régészeti forrásanyag hatalmas mennyiségét különös hangsúllyal említjük, e nagy anyag restaurálása, leltározása és tudományos értékelése ugyanis a magyar régészet régi adóssága és egyben elsőrendű feladata, mely csak jól szervezett műhelymunkával, a szokásos intézeti és múzeumi vállalkozásoknál sokkal komolyabb anyagi és tudományos háttérrel valósítható meg. A költségigényeket azok a nagy volumenű előkészítő és regisztrációs munkálatok indokolják, melyek a tudományos feldolgozást kötelezően megelőzik, szokványos költségvetési és pályázati forrásból azonban csak a legritkább esetben valósíthatók meg. Ide soroljuk a leletek - unikális fém-, fa, bőrtárgyak és textilmaradványok esetében igen költséges - restaurálását, a megőrzést, nyilvántartást és a további kutatást lehetővé tevő leltározást, továbbá a feldolgozás alapjául szolgáló, szakmailag indokolt mennyiségű rajzolást és fényképezést. E munkák hiányában a középkori Magyarország tárgyi hagyatékának gerincét jelentő, kiemelkedő nemzeti értékű régészeti anyag tovább pusztul, a kutatás pedig kénytelen - miként azt az eddigi gyakorlat is mutatja - előzetes jelentésekre, valamint átfogó elemzést nem igénylő részmunkákra hagyatkozni. További reális veszély, hogy az érintett szakemberek újabb, esetenként kényszerű ásatásai és egyéb feladatai miatt a feldolgozás újabb nemzedéknyi késedelmet szenvedne. Különösen időszerű mindennek ismétlése a Gerevich László akadémikus hagyatékát képező pilisi és dömösi ásatások esetében, ahol nemcsak az ásatásvezető, de a kutatások számos résztvevője és szemtanúja sincs már az élők sorában. E szerteágazó, a magyar régészet gyakorlatában szokatlanul nagy volumenű feldolgozó, publikáló munka anyagi hátterét kívánjuk jelen pályázatunkkal biztosítani, bevonva fiatal kutatókat éppúgy, mint azokat a nyugdíjas, illetve nyugdíj közelében lévő kollégákat, akik a nagy ásatásokat végezték, dokumentációját elkészítették, és akiknek ez a pályázat megfelelő keretet biztosítana kutatásaik összegzésére.

Intézetünk e projekt keretében Gerevich László budavári ásatása (1948-1959) során feltárt késő középkori és török kori zárt leletegyüttesek anyagának közzétételét, továbbá Gerevich László dömösi és pilisszentkereszti ásatási anyagának monografikus feldolgozását vállalta, kiegészítve a modern kori archaeometriai és környezetrégészeti szempontok igényes alkalmazásával.

Gerevich László akadémikus hagyatékának feldolgozásával két királyi alapítású, kora Árpád-kori királyi udvarház helyén létesített egyházi intézmény eddigi, lezáratlanul maradt régészeti kutatásának összegzését kívánjuk - megfelelő alegységekre bontva - elvégezni.

Dömösön már a 11. században királyi udvarház állt, mely 1063-ban I. Béla végzetes balesetének színhelye is volt. 1079 táján Szent László király egyik oklevelét dömösi kúriájából keltezte. Béla király unokája, Álmos herceg 1107-ben a királyi kastély helyén a Szent Margitról elnevezett dömösi prépostságot alapította. A nagyszabású épület befejezése már II. (Vak) Béla nevéhez fűződik, aki 1138-ban a prépostságot gazdag adományban részesítette. A törökkorban elpusztult egyházi intézmény jelentős romjai a 18-19. század során folyamatosan elenyésztek. Az egykori prépostság helyén 1971-ben Gerevich László kezdeményezett tervásatást, melynek során 1977-ig feltárta a templom alapfalait, az altemplomot, a monostor épületét, továbbá a szolgálónépek településének maradványait, téglaégető kemencéket, számottevő faragott kőanyagot és sok kisleletet. A feltárásról megjelent részpublikációk elsősorban építés- és művészettörténeti kérdésekre fektettek nagy hangsúlyt, a 145 doboznyi, restaurált, leltározott, rendkívül gazdag leletanyag feldolgozása, továbbá a nagy számú fotó- és rajzi dokumentáció részletes értékelése még nem történt meg.

A Pilisszentkereszt-Klastromkert lelőhely néven ismert rommező a középkori Magyarország leggazdagabb és legbefolyásosabb, királyi alapítású ciszterci monostorának maradványait rejti.

Különleges fontosságát már korai keletkezésének körülményei is jelzik: III. Béla és felesége, Châtillon-i Anna alapította 1184. V. 27-én, egy korábbi templom és - nagy valószínűséggel - királyi udvarház helyén. Az új monostort az uralkodó a burgundiai Acey francia szerzeteseivel népesítette be, így a 13. század eleji, igen jelentős építkezéseknél francia mesterek közvetlen részvételével is számolni kell.

A királyi központok közelében fekvő pilisi monostor alapítása után sem veszítette el kapcsolatát az uralkodókkal: talán erődített voltának és az akkor még álló királyi udvarháznak köszönhetően itt őrizték Imre király pénzét a Szentföldre tervezett keresztes hadjárat céljára; 1213-ban a közelben gyilkolták meg Gertrúd királynét, akit a monostorban temettek el. A monostor apátjai pápai felkérésre többször láttak el fontos diplomáciai feladatot, illetve vezettek egyházi vizsgálatot. A monostor 1526-ban megsérült, végleges pusztulására az 1540-es években került sor.

A lelőhelyre, illetve az innen előkerülő régészeti leletekre, kőfaragványokra Rómer Flóris már 1869-ben felfigyelt. A romok azonosságát a pilisi ciszterci kolostorral Békefi Remig bizonyította be.

Az első, kisebb lélegzetű, de igen jelentős faragott kőanyagot eredményező ásatást 1913-ban Gerecze Péter végezte. A romok tervásatás keretében történő feltárása 1967-ben, Gerevich László vezetésével kezdődött. Az 1984-ben záruló kutatások tisztázták a kolostor fallal kerített, négyszögű, 3,85 ha kiterjedésű területének beosztását, a szerzetesi templom alaprajzát, a kolostornégyszög épületeit, érintették a nyugati kerítőfal melletti műhelysort és vízimalmot, továbbá a ciszterci monostornál korábbi, 10/11-12. századi településnyomokat és a kora Árpád-kori temetőt is.

A hatalmas mennyiségű és jelentőségű, az ezredforduló korától a 16. századig terjedő régészeti leletanyag, a gazdag faragott kőanyag és a rendkívül részletes ásatási dokumentáció tudományos értékelése a kiterjedt anyaggyűjtés, előzetes közlemény és a téma részleteit érintő tanulmányok megjelentetése után megtorpant, majd Gerevich László betegségével és halálával megszakadt. Sürgős feldolgozását a leletanyag kivételes minőségén túlmenően azok a sarkalatos problémák is indokolják, melyek a pilisi monostor középkori leleteihez kapcsolódnak, így a palmettás kőfaragványok kérdésköre, a korai ciszterci monostor részletei és a királyi udvarház léte, illetve esetleges továbbélése a 13. század folyamán.

A két résztémát nemcsak a feltáró azonossága és a feldolgozásra kiválóan előkészített, részletesen adatolt leletanyag kapcsolja össze, hanem a feldolgozás alapproblémája is: mindkét helyen jelentős épületegyüttes kiterjedt, de le nem zárt kutatása zajlott, amit ma már alapos terepbejárással, légifotózással és geofizikai méréssel kell kiegészíteni, hogy az egyes objektumokról és környezetükről (további épületekről, középkori utakról, gát- és szántóföld nyomokról) részletesebb képet kapjunk. Közös elem, hogy mindkét helyen alapvetően művészettörténeti, formai-tipológiai szempontok segítségével kívántak olyan kérdésekre is választ találni, melyeket valójában csak régészeti elemzéssel, a dokumentált megfigyelések rendszerezésével és újraértékelésével lehet megközelíteni. A rendkívül gazdag régészeti leletanyag (kerámia, fém- és üvegtárgyak, temetkezések tárgy- és embercsont anyaga, állatcsontok) az építéstörténeti kérdéseken túlmenően a mindennapi élet, illetve - a ritka, vízikerékkel is ellátott műhelymaradványok és a feltűnően sok fémsalak révén - az iparrégészet vonatkozásában is fontos új mondanivalót hordoz.

Külön kötetet szánunk az ásatások során feltárt, illetve véletlenszerűen, de folyamatosan napfényre kerülő pilisi kőanyagnak, mely 2000-et meghaladó tételszámával az ország egyik legjelentősebb román kori és kora gótikus kőgyűjteménye. A pilisi középkori és reneszánsz faragványok ma a pilisszentkereszti tanulmányi raktárban kutathatóak, kisebb, de rendkívül értékes részüket a Magyar Nemzeti Galéria őrzi. Részletes közzétételüktől és elemzésüktől az elméleti épületrekonstrukcióhoz nyújtott alapvető segítséget várjuk, nem kevésbé olyan kiemelkedően fontos részletek tisztázását, mint a 13. század eleji Gertrúd-síremlék, a vörösmárvány kútház, és a 14. századi, gazdag, áttört faragással díszített szentélyrekesztő (lettner) rekonstrukciója.

© Benkő Elek