A fogazattal a gyakorló antropológus több szempontból foglalkozik. A régész számára jelentősége abban áll, hogy meghatározott korcsoportokban megbízhatóan felhasználható a lelet elhalálozási életkorának meghatározására, s némely esetben fontos adatokat szolgáltat az adott népesség életmódjellegeiről és egészségi viszonyairól.

A fog makroszkópos felépítése

    A fogazat kémiai összetétele alapvetően nem különbözik a csontokétól, a legfontosabb különbség a szerves és a szervetlen összetevők arányában van. A szervetlen rész aránya a fogakon belül nagyobb, mint a csontok esetében, hiszen a fogaknak más erőhatásoknak kell megfelelniük, mint a vázcsontoknak. Ugyanakkor a szervetlen összetevők magas aránya hozzájárul a fogak kompaktságához, kémiai ellenállóképességükhöz.

A fog (dens, dentis) anatómiai szempontból az emésztőszervrendszer része. Funkcionális szempontból három részből áll:
1./ a koronából (corona dentis), amely kifejlett fogazat esetében a fogíny felleti részt jelenti,
2./ a nyakból (collum dentis)
3./ a gyökérből (radix dentis).


A fog belsejében egy üreg foglal helyet, amely a gyökér csúcsi (canalis radicis dentis) részén keresztül közlekedik a fogyággyal: ez a fogbélüreg (cavum dentis v. cavum pulpae). A fog alapállománya a dentin (substantia eburnea), amely a fog nagy részét felépíti. A fog belső felépítése a részeknek megfelelően eltérő: a koronában a dentint zománcállomány (substantia adamantina) fedi. A zománc rendkívül kemény, kevés szerves alkotórészt tartalmazó anyag, nagyfokú ellenállóképességgel bír. A gyökér területén a dentint cementállomány (cementum v. substantia ossea) borítja, míg a dentinen belüli fogbélüreget  a pulpaállomány (pulpa dentis) tölti ki. A nyaki résznél, azaz a zománc és a cemetréteg átmeneténél a dentinállomány fedetlen, ezen részt a fogíny (gingiva) védi a külső hatások ellen. A fog csontos ágya (alveolusa) és a gyökérrészt borító cemetréteg között egy sajátos fog/csonthártya alakul ki (periodontium), amely a fognak a csontos ágyba való rögzülését és a csonthártyarétegrel való összeköttetését biztosítja a ligamentum periodontale és csonthártyánál már említett Sharpey-féle rostrendszer segítségével. Ez a felépítés mindkét fogtípusra jellemző.

Az emberi fogazat főbb jellemzői

    Az emberi fogazat a szájüregben, a felső állcsontokba és az állkapocsba becsapolva helyezkedik el. A felső állcsontok processus alveolarisai által alkotott felső fogsorív zárt, általában U-alakú, míg a mandibula fogsoríve kicsit száttartóbb, haranggörbe-alakú. Az arckoponya bilateralis szimmetriája miatt mindkét fogsorívben két-két negyedet (quadránst) tehát összesen négyet különböztetünk meg.
    A felnőtt humán fogazatot 32 (28) fog alkotja. Ez a szám a főemlősök osztályára jellmező 44 foggal szemben redukciónak minősíthető, amely redukció a törzsfejlődés során a táplálkozási specializációnak függvényében meglehetősen szabályos trend szerint zajlott (44-38-36-34). A 32 (28) darab fog megjelenése a keskenyorrú majmok alrendjéhez köthető, ahová rendszertanilag az emberfélék is tartoznak. E trend azonban nemcsak a fogak számának változását, hanem a különböző morfológiájú fogak quadránson belüli arányát is befolyásolta. Az ember fogazata heterodont, ami azt jelenti, hogy a táplálkozási specializációnak megfelelően egy quadránsban lévő fogak meghatározott arányban más-más alakúak. Az emberi fog egy quadránsának úgynevezett fogképlete 2-1-2-3.
    A heterodontia mellett az emberi fogazat másik jellemzője a diphyodontia. Eszerint az ember extrauterin élete során normálisan egyszer vált fogazatot, tehát egymás után számban és morfológiai arányában egymástól eltérő két fogazattal rendelkezik. A tejfogazatot (dentes decidui), amely 20, quadránsokként 5 fogból áll meghatározott időpontban a már említett 32 fogat tartalmazó maradó fogazat (dentes parmanentes) váltja fel.

A tejfogazat és a maradó fogazat jellemezői

    Az emberi fogazatot morfológiai szempontból 4 fogtípus alkotja:





Az ember két fogazattípusa közötti különbség elsősorban az, hogy a tejfogazatban nincsenek kisőrlő morfológiájú fogak, ez a fogtípus csak a maradó fogazatra jellemző. A teljes tejfogazat összesen 20, quadránsonkként 5-5 fogat foglal magába, fogképlete: 2-1-0-2. A tejfogazati két őrlőfogat a jobb érhetőség kedvéért tejőrlőnek nevezzük.
A maradó fogazat összesen 32, quaránsonkként 8-8 fogat tartalmaz. A fogképlete 2-1-2-3. A harmadik maradó molaris, az úgynevezett bölcsességfog sok esetben nem bújik ki, ezért a 2-1-2-2 fogképlet is leírható.

A bölcsességfog gyakori elmaradása az törzsfejlődési redukció újabb állomásának fogható fel, bár az elmaradásnak nagyon sok oka lehet. A filogenetikai redukció elmélete/szemlélete az eltérő táplálékirányultságra épít. Az ún. frontfogak (incisivusok és caninusok) és az őrlők egymáshoz viszonyított helyzete és a fogsorív alakját nagyban befolyásoló számaránybeli eltérése az eltérő szerkezetű, különböző nedv- és rostttartalmú táplálék függvényében, illetőleg a zsákmány megszerzési módjai szerint változott, hiszen a táplálék/zsákmány megragadása, elpusztítása, cipelése, lenyelésre-emésztésre való alkalmasságának elérése más-más fogazati berendezkedést igényelt az évmilliók folyamán.

A fogak alapvető morfológiai különbségei mellett jelentős különbség van a felső és az alsó fogsorívben elhelyezkedő, azonos helyen lévő fogak között is. A különbségek jobb érzékeltetéséhez szükséges a fogak jelölésének és a fogakra iránymegjelölések ismeretére.
Az eltérő morfológiájú fogakat latin terminusuk kezdőbetűjével jelöljük, ami mellett szerepeltetjük a fogsorívben való elhelyezkedésük sorrendjét. Ezek szerint a felnőtt fogazat fogainak jelölése:
                                                I1    I2    C    P1    P2    M1    M2    M3
míg a  tejfogazat esetében a kezdőbetük elé egy D betűt írunk (deciduus=kieső):
                                                DI1    DI2    DC    DM1    DM2
A quadránsokat e betűjelek alá és mellé húzott vonalakkal jelölik (pl.: amelyik betűjel alatt és bal oldalán van a vonal, az a fog a bal felső negyedbe tartozik, ahol pedig a betűjel fölött és a jobb oldalán van vonaljel, az a fog a jobb alsó negyedbe tartozik).

A fogászatban használatos az ún. kétszámjegyes jelölés is. A jobb felső quadránsból az óramutatóval megegyező irányba haladva számozzuk a negyedeket, a maradó fogazat esetében egytől négyig, majd a tejfogazatot jelölve öttől nyolcig. A quadráns száma mellé pedig odatesszük a jelölendő fog sorszámát, tejfogak esetén tehát maximum ötig, felnőttek esetében maximum nyolcig számozunk. Eszerint a 36 (hármashatos) a bal alsó quadráns első maradó nagyőrlőjét jelöli.

A fogfelszínek jelölése
A fogak alakjának leírása megkönnyítése végett a fogak egyes felszíneit különbőző irányelnevezésekkel jelöljük. Az irányok alapvetően megegyeznek a sagittalis/transversalis egymásra merőleges alapirányokkal, különbség van viszont a felső és az alsó fogsorív egyes megjelölései között. A jobb megértéshez a fogakat a fogsorívben különböző méretű négyzetként képzeljük el, még akkor is ha egyes irányba való kiterjedés nem jellemző az adott fogra (pl. a metszőfogak esetében).
Az egymás után következő négyzetek (fogak) egymással érintkező felszíneit mesialisnak, illetve distalisnak nevezzük. A fogsorívben a középvonaltól (tehát a két középső metszőfog közötti felszíntől) közelebbi felszínek a mesialisak, a távolabbiak a distalisak (a mesialis tehát ekvivalens a proximalis kifejezéssel, azzal a lényeges eltéréssel, hogy a fogakat érintő elnevezések mindig horizontális síkban értendők és nem verticalisan). A fogsorív külső felszíneit aszerint, hogy az ajkak, illetőleg a pofa húsa felé néznek labialisnak és buccalisnak nevezzük. A befelé néző fogsorfelszín tekintetében a labialis iránynak a felső fogsorívben a palatinalis, az alsóban a lingualis felel meg. A buccalis felszínnel átellenben a szájüreg felé néz az oralis felszín.

A fogazat fejlődése

Az emberi fogazat fejlődésének alapját a fogazat diphyodont jellege határozza meg. A fogfejlődéssel kapcsolatban szükséges szem előtt tartani, hogy a folyamat szerves része az ember csontos váza, pontosabban koponyája fejlődésének, ettől sem kronológiailag, sem struktúrájában nem választható el. Az agykoponya és vele szoros összefüggésben az arckoponya hosszúsági és szélességi dimenzióinak növekedése a fogfejlődési folyamat háttere. Amikor ez a növekedés megáll, akkor befejeződik a fogazat fejlődésével járó folyamat is. Természetszerűleg a fogazat a koponya csontos növekedésének zárását jelentő 18-22 éves életkor után is változik és ezek a változások sem függetlenek a koponya csontos szerkezetében bekövetkező, általában életkorhoz köthető regresszív folyamatoktól, betegségektől. Mindezek alapján a fogazat változásait az alábbi pontokba lehet összefoglalni:

1./ Az intrauterin élet 2.hónapjában létrejön az ún. fogléc, amelyekben fejlődnek a tejfogak szövettelepei, a fogbimbók, amelyekből a későbbiekben az ún. zománcszerv alakul ki. E zománcszerv szöveti differenciálódásából jönnek létre a fogalkotórészek, így a dentin is. Az intrauterin élet 5. hónapjában kezdődik a fogak meszesedése, amelyet a zománcképződés követ. A születésre az összes tejfog és az első maradó molaris koronája kialakul.

2./ Erőteljesen növekszik az állkapocs és a 6-8. hónapra összecsontosodik, kialakul az állcsúcs. A 6-9 hónapos kortól indul a tejfogak előtörése, ca. 2 éves korra kialakul a tejfogív és a tejfogazati occlusio.

3./ A tejfogazati időszakban a tejfogak rágófelszíne erőteljesen abradálódik, a maxilla és a mandibula hossz- és keresztirányú növekedése erőteljes. A 6-6,5 éves korban az első maradó molaris előtörik.

4./ A 7-8. évre befejeződik az M1-ek eruptiója. A maxilla-mandibulanövekedés tovább folyik, 9.éves korig tart az első vegyesfogazati periódus.

5./ A második vegyesfogazati periódusban 9-12 éves korban a caninusok és a tejmolarisok helyén előtőrő maradó premolarisok kialakítják a maradó fogazati occlusiót. A felső és az alsó állcsont eltávolódik egymástól, az arckoponya verticalisan növekszik.

6./ A koponya csontosodásának befejeződésével leáll a maxilla/mandibula növekedése. 17-18 éves kortól várható a harmadik molaris előtörése.

7./ Az életkor végéig a regresszió időszaka. A fogak felszíne, majd alsóbb regiói is kopnak, a mészlerakódás következtésben beszűkül a fogbélüreg, a gyökéren vastagszik a cementállomány, a dentinállomány elszíneződik. A fogkopás miatt csökken az arcmagasság, az alveolaris rész sorvadása és a ramus mandibulae szögváltozása kapcsán az alsó vagy a felső fogsorív eltolódik. A fogágybetegségek előrehaladtával nő a vesztett fogak száma.

A fogfejlődést irányító tényezők prioritása jelenleg sem tisztázott. Az állkapocs és felső állcsont növekedése, az alveolusok rászorulása a kibúvó fogra, illetve a gyökérfejlődés lehetnek azok a jelenségek, amelyek a folyamatot irányítják. A legfontosabb indikátor a nyomás, függetlenül attól, hogy a gyökér fejti-e ki, vagy a gyökérre fejti ki a fogmeder csontos széle. Említést érdemel még, hogy a fogkibúvás olyan speciális jelenség, amely hagyományos értelemben sebzésnek minősül, de vérzéssel, szöveti folytonosság-megszakadással, sőt elméletileg fájdalommal sem jár. A csontot fedő foghús először egy természetes ellennyomást fejt ki a kibújni szándékozó foggal szemben, ezzel mintegy preferálva annak növekedését, majd fellazul és a fogkorona feletti része elsorvad.

A tejfogak kibúvási sorrendje
fogtípus	kibúvási idő
alsó medialis incisivus	6. hónap
felső medialis incisvus	7.hónap
felső lateralis incisivus	8. hónap
alsó lateralis incisivus	9. hónap
alsó első molaris	12. hónap
felső első molaris	15. hónap
alsó és felső caninusok	16. hónap
alsó és felső második molaris	20-24. hónap

A tejfogak és a maradó fogak kibúvási sorrendje az arckoponya-csontozat növekedése és más, nem teljesen feltárt hátterű genetikus determinációk kapcsán jól meghatározható. Az erre építő elhalálozási életkor-becslések használatakor figyelembe kell venni, hogy a minél előrehaladottabb a fogfejlődés/fogváltás folyamata, annál nagyobb eltolódásokkal kell számolni az egyes fogak kibúvási kronológiájában. A kisgyermekek tejfogazatának kialakulása néhány hónapos, esetleg fél éves időintervallumban meghatározható. A maradó fogazat kialakulásának utolsó szakasza, pl. a felső második molarisok kibúvásakor és gyökerük kifejlődéskor a becslési pontosság gyengül, több éves eltolódások is jelentkezhetnek (a bölcsességfog megjelenése nem sorolható ebbe a problémakörbe). Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy hasonlóan a növekedés és érés más testi és lelki folyamataihoz, a lányok fogazati fejlődése néhány hónappal hamarább indul el és fejeződik be, mint a fiúk esetében. Ennek a történeti anyagok esetében azért nincs nagyobb jelentősége, mert ezen életkorcsoportok esetében általában nem tudjuk meghatározni a nemi hovatartozást. A fogazat felnőttkori változásaiból levonható, az elhalálozási életkort érintő következtetések már csak nagyfokú kritikával általánosíthatók, hiszen a közel azonos mértékű változások (pl. kopás) mögött eltérő, életmódra, étkezési szokásokra, szájhigiénére utaló folyamatok, a fogak fejlődését irányító eltérő genetikus tényezők, valamint a két állkapocs érintkezési felszínének (occlusios felszín) patológiás eltérései állhatnak.

A maradó fogak átlagos kibúvási sorrendjének kronológiája
fogtípus		I1	I2	C	P1	P2	M1	M2
Fiúk	felső quadrans	7 év 8 hónap	8 év 11 hónap	12 év 8 hónap	10 év 5 hónap	11 év 4 hónap	6 év 7 hónap	12 év 9 hónap
	alsó quadrans	6 év 10 hónap	7 év 11 hónap	11 év 2 hónap	11 év 3 hónap	12 év	6 év 5 hónap	12 év 3 hónap
Lányok	felső quadrans	7 év 5 hónap	8 év 6 hónap	11 év 7 hónap	10 év 1 hónap	11 év 1 hónap	6 év 6 hónap	12 év 5 hónap
	alsó quadarns	6 év 7 hónap	7 év 7 hónap	10 év 3 hónap	10 év 8 hónap	11 év 7 hónap	6 év 3 hónap	11 év 9 hónap

II. A NEM MEGHATÁROZÁSA

    Az emberi nem kétivarúsága nemcsak a szervezet belső fiziológiájában, genetikai hátterében, hormonális rendszerében érhető tetten, hanem az előbb sorolt tényezők által befolyásolt és alakított, makroszkóposan-vizuálisan megjelenő kültakarójában, csont- és izomrendszeri felépítményében. Ezt a jelenséget nevezzük sexualis vagy nemi dimorfizmusnak, vagyis ivari kétalakúságnak. Az élővilágban ez nem egyedi jelenség, sokkal kirívóbb, markánsabb különbségek is adódnak a két eltérő ivarú egyed között, elég ha egyes emberszabású majmok (pl. gorilla, orangután) hímje és nősténye közötti magasság- és súlykülönbségre gondolunk. A nemekhez kapcsolódó funkció- és teljesítménykülönbségek — akár fizikai, akár szellemi téren — az élő egyedeken tanulmányozhatók a leginkább. A kanárimadarak nemi különbségei tollazatuk színében, hangadásuk módjában, dallamában fejeződnek ki a leginkább, ezen tulajdonságok azonban egy madárcsontozaton vajmi kevés eséllyel figyelhetők meg. Az emberi faj esetében a két nem közötti különbség még erőteljesen felülrétegződik a szocializációs tényezőkkel is, amelyek egyik legerőteljesebb bázisa az adott nemhez fűződő tulajdonságok idealizálása, súlyozott megjelenítése. Ezért a holt anyagon — esetünkben a csontokon — végzett morfológiai vizsgálatok a nemre vonatkozó információknak csupán a csontozatot érintő, ún. szomatikus részét jelentik. Általánosságban tehát azt mondhatjuk, hogy a történeti antropológia által használt módszerek a két nem között lévő, elsősorban morfológiai különbségekből indulnak ki, az egyéb metódusok általában túl drágák, s nagy esetszám esetén nem alkalmazhatók.

A férfi és a nő alapvető szomatikus eltérései
	férfi	nő
testmagasság*	164-167 cm	153-156 cm
izomszövet aránya	40-42 %	36 %
zsírszövet aránya	18-20 %	28-30 %
csontozat aránya	20 %	15 %
koponyakapacitás**	1338-1462 cm3	1196-1307 cm3
élettartam***	74,8 év	79,9 év

A nemi differenciálódás szintjei

    A morfológiai alapon történő nemmeghatározás hibalehetőségeit megértendő, nézzük meg, milyen szinteken jelenik meg a nemi különbözőség az emberen. A legalapvetőbb az ún. kromoszómális nem (I. szint), amely az ivari kromoszómákon keresztül XX, vagyis női és XY, azaz férfi genotípust határoz meg. E kromoszómapároknak az embrionális élet megfelelő időszakaiban érvényre jutó hatása, az ún. gonád-dfferenciálódás alakítja ki a gonadális nemet, azaz ivarmirigy szerinti nemet (II. szint). Ekkortól kezd a fejlődő szervezet a saját maga által termelt hormonok hatására eltérő módon fejlődni. A szöveti és szervrendszeri differenciálódás kapcsán fejlődnek ki a belső és külső nemi szervek, azaz a genitáliák szerinti nem (III. szint). Ehhez járul a méhenkívüli élet adott időszakában (lásd az Életkormeghatározás c. fejezetet) a külső testi jegyek megjelenése, a szomatikus nem (IV. szint), leginkább az izom- és zsírszöveti százalékos eltérés, a nagyságrendi különbség, s ezzel párhuzamosan alakul ki az adott nem pszichés karaktere (V. szint).
    Ezen öt szintet tekintve a történeti korú csontanyagból nyerhető adatok csupán a negyedik, vagyis a sexus szomatikus jegyeiben megfogható szintjén vizsgálhatók manuális-morfológiai módszerekkel, vagyis az antropológusnak figyelembe kell venni, hogy a csontváz morfológiáján alapuló nemmeghatározási eljárás csak a csontvázon kifejeződő nemi jelleget veszi figyelembe, míg a kromoszómális, a gonadális és a genitális nemiség csupán csontozati különbségek alapján nem eldönthető.

Ennek a történeti embertanban elenyésző jelentősége van, sokkal inkább érdekelt tudományterület a kriminalisztika, amely e problémák megoldására csontkémiai eljárásokat használ. Új módszernek számít a csontszövetből nyerhető DNS-molekulák laboratóriumi vizsgálata, amikor az illető DNS-ét enzimek segítségével meghatározott darabokra vágják, s csak az egyik nemre specifikus részt keresve szekvenálják. Ezzel a módszerrel (pl. az ún. amelogenin-módszer) megfelelő körülmények esetén teljes bizonyossággal megmondható az egyén neme.

A nemet determináló tényezők
a nemiség szintjei	férfi	nő
kromoszomális	XY heterogaméta	XX homogaméta
gonadális	Wolf-cső eredetű here-struktúra, androgén hatás	Müller-cső eredetű petefészek-struktúra, ösztrogén hatás
genitális	férfi külső nemi szervek	női külső nemi szervek
szomatikus	férfi másodlagos nemi jellegek, szőrzet-izomzat	női másodlagos nemi jellegek, zsírszövet
psychés	férfi psychés orientáció	nő psychés orientáció

      

A nem kialakulásának vázlata

A fogamzás (conceptio) bekövetkezésekor az esetek döntő többségében 44+XX, vagy 44+XY kromoszómakészlet jön létre. A nem kialakulásában jelen tudásunk szerint 4 gén játszik szerepet: a here (testis) kifejlődését elősegítő T gén, a petefészek (ovarium) kifejlődésére ható O gén, a here kialakulását gátló TIF (testis inhibiting factor) gén és a  TIF represszor génje az RTIF. A T domináns az O felett, a TIF gátolja a T hatását, az RTIF gén domináns a TIF felett. A homológ kromoszómák közül az X kormoszóma tartalmaz T, O és TIF gént, míg az Y kromoszóma tartalmaz: RTIF gént. Az alapgonád (ősveseredőből származó gonádtelep) indifferens, az eltérő hormonhatásra diffferenciálódik női illetve férfi nemi irányba. Női nemi kromoszómahomológia (XX) esetén a TIF elnyomja aT gén hatását, tehát érvényre jut az O gén, vagyis petefészek fejlődik, amely progeszteront és más ösztrogéneket termel. A férfi nemi XY homológia esetén a TIF T elleni hatást semlegesíti az RTIF gén, így az O gén felett domináns T gén hatása érvényesül és here fejlődik, amely tesztoszteront termel.
A nem makromorfológiailag XY esetben 6.hét után (13-15 mm-es embrio), az XX esetben a 12.héten (18-20 mm-es embrio) válik felismerhetővé.

Az olimpiai mozgalom egyik morális mélypontjának tekinthetjük a "bajuszos úszónők" esetét. A teljesítményfokozás érdekében egyes országok nem riadtak vissza attól, hogy egyes atlétikai és vizisportokban az ún. androgén (főként tesztoszteron, azaz férfihormon) hatást kihasználják a nők teljesítménynövelésére. Nem volt ritka a futónők időzített teherbeejtése sem, mert a terhesség egyes korai fázisaiban a női szervezet teljesítőképessége fokozódik. Emellett előfordult, hogy alapvetően férfias szomatikus jellegekkel rendelkező sportolókat indítottak női versenyszámokban. Ezért jelenleg a sportolók tényleges nemének megállapítására vér- és kromoszómavizsgálatoz is elrendelhetnek.

A nem megállapítása történeti korú csontanyagon

A csontozat morfológiai értékelhetősége elsősorban a megmaradt csontváz reprezentációjának és individuális elhalálozási életkorának a függvénye. A nemekre jellemző, csontozaton megjelenő differenciálódás a medenceöv kialakulásával veszi kezdetét. Ezért mondhatjuk, hogy az emberi csontváz csak 14-15 éves kortól mutat olyan jól megfigyelhető morfológiai különbségeket, amelyek alkalmasak a nem meghatározására. Ezt az időpontot nagyban befolyásolhatja rasszbeliség, egyes betegségek, a genetikus háttér. Sok esetben még felnőttkorban sem dönthető el biztosan az illető csontváz hovatartozása. Az igazságügyi orvostan használ szintén morfológiai alapon nyugvó módszereket, amelyekkel egészen fiatal, sőt magzat korú maradványok nemét is el lehet dönteni. Ezek — főként a statisztikus megbízhatóság hiánya, illetve a történeti korú leletek rossz megtartási állapota miatt — a történeti embertanban még nem használatosak.
A "felnőttek" nemi különbségei egyes csontokon, funkcionális egységeken és az egész csontvázon megfigyelhetők. A vizsgált jellegek lehetnek metrikusan értelmezhetők (kvantitatív jellegek), vagy csupán minőségileg, tehát némiképp szubjektíven értelmezhető, kvalitatív jellegek. Ezek száma tetszőleges mértékben növelhető a csontvázon. Ahhoz azonban, hogy az ebből természetszerűleg adódó szubjektivitás csökkenthető legyen, meg kell egyezni némely jelleg állandó vizsgálatában.

A vizsgált nemi jellegek kifejezettsége egyénenként, temetőnként nagyon eltérő lehet. A szélső értékeket ezért nem minden esetben lehet előre meghatározni. Példaként említhető, hogy a mongolidok többségénél kicsi a nemi dimorfizmus, vagyis nemi különbségek elmosódnak (általában a férfiak nőiesek), míg az Ibériai-félsziget bennszülött lakosságában a nők nagyon férfiasak. Tehát ha egy avar temetőben férfinak meghatározott csontvázra egy késő középkori temető határértékeit vonatkoztatnánk, könnyen lehet, hogy más eredményt kapnánk, ami a régészeti korok különböző rasszbeliségű népességeinek természetes visszatükröződése. Ebből következően a vizsgálatot végző antropológus az adott népesség nemi dimorfizmusát legjobban mutató jellegeit súlyozva veheti figyelembe.

Minél teljesebb állapotban marad meg az adott egyén csontváza, vagyis minél jobb a lelet reprezentációja, annál megbízhatóbb a nem meghatározása (a kutatónak illik jelezni, hogy hány nemi jelleget vizsgálva kapta meg az eredményt).

Magyarországon ma általánosan használt és a nemzetközi tudományos életben is elfogadott metódus a nem meghatározására az 1963-ban publikált módszer, amelyet Éry Kinga, Kralovánszky Alán és Nemeskéri János dolgozott ki. Ez 22, a nemi dimorfizmust jól mutató jellegnek — amelyek nagyjából fele-fele arányban a koponyán és a vázon figyelhetők meg — a kvalitatív és kvantitatív vizsgálatából áll. A módszer minden vizsgált jelleget 5 fokozatba osztva mérlegel -2-től +2-ig. Ezen belül a női nemiséget mutató jellegek a mínusz előjelű számok, a pozitív előjelűek a férfias jellegek. A nullás érték egy indifferens jelleget mutat. A koponya nemmeghatározó jellegei közül pl. a glabella és az arcus superciliaris területe (a metódus szerinti 2. sz. jelleg) a következő fejlettségi stádium-beosztást kapta:


Az Éry-Kralovánszky-Nemeskéri-féle nemmeghatározási metódus előnye, hogy matematikailag kifejezhető értéket ad a nemre vonatkozóan. A vizsgálatot végző szakember minden vizsgálható értéknek ad egy számot, majd a kapott értékeket átlagolja. A kapott szám — a szexualizáltsági index — előjele a vizsgált egyed nemi hovatartozását dönti el, míg az abszolút értéke egyenes arányban a nőiesség és a férfiasság mértékére, fokára utal. A kapott számadatok beosztása a következő:

                        -2,0 — -1,1      a csontváz erősen nőies (hyperfeminin)
                        -1,0 — -0,4      a csontváz nőies (feminin)
                        -0,4 — +0,4     a csontváz  nem kifejezett, jellegtelen (indifferens)
                        +0,4 — +1,0    a csontváz férfias (masculin)
                        +1,1 — +2,0    a csontváz erősen férfias (hypermasculin)

Bizonytalan esetekben súlyozottan (kétszeres értékként) vehetők figyelembe egyes jellegek, általában azok, amelyek önmagukban is jól jellemzik a csontváz nemi hovatartozását, így bizonytalan nemi hovatartozású egyén is "átbillenthető" az egyik nem irányába. Ebből következik, hogy nem mindegy, hogy hány jelleg vizsgálatával kapjuk meg az eredményt. Ezt az adott csontváz megtartási állapota, ún. reprezentációja dönti el. Ha az összes vizsgálatra kijelölt jelleget tudjuk tanulmányozni, akkor a csontváz nemre adott reprezentációs értéke 1.0 . Minél kevesebb jelleg adott, ez a szám egy-egy tizedes jeggyel mindig kisebb.

Különböző temetők különböző történeti népességeinek nemi kifejezettségét is megadhatjuk e módszer alapján. Így megkapjuk azokat a jellegeket, amelyek az adott népességre nézve legkifejezőbben mutatják a nemi hovatartozást. Egy temető 158 férfikoponyáján 143 esetben tudtuk megfigyelni a csecsnyúlványi régió (processus mastoideus) fejlettségét, akkor az adott értékeket átlagolva megkapjuk a jelleg szexualizáltságára vonatkozó pl. +1,34 -es értéket. Ezek alapján elmondhatjuk, hogy a férfias jellegek közül a csecsnyúlvány fejlettsége jól karakterizálja a temető férfi népességét. Ha ugyanez a jelleg a női koponyákon vizsgálva gyengén női, vagy indifferens értéket mutat (pl. -0, 28), akkor elmondható, hogy a csecsnyúlvány férfias volta a nőknél is jelentkezik (vagyis e jelleget tekintve a nők férfiasak).
Általánosságban elmondható, hogy azok az nemmeghatározó jellegek értékelhetők a legjobban, ahol a különbségeket le is tudjuk mérni. Megfelelő statisztikai előkészületek után tulajdonképpen minden olyan jelleg, amely a férfi/női csontozat alapvető nagyságrendi különbözőségéből adódik, bevonható a vizsgálatokba. Az ásatásokról előkerülő csontanyag megtartási állapota ezt a lehetőséget behatárolja. Ha a testmagassági (tehát hosszúcsontméretektöl) értékektől eltekintünk, akkor azt mondhatjuk, hogy a koponya és a medence az a két testtájék, amelynek a nemi különbségei jól karakterizálják az egész csontváz nemi hovatartozását.
Az alábbi táblázatokban a koponya és a medence olyan morfológiai eltéréseit  gyűjtöttük össze, amelyek jól értékelhető módon mutatnak differenciát a nemi hovatartozás szempontjából.

A koponya általános morfológiai eltérései
Jelleg	férfi	nő
koponyakapacitás	átlag 1450 cm3	átlag 1300 cm3
koponyacsontok általában	vastagabb, kifejezett izomtapadási felszínekkel	vékonyabb, gyenge izomtapadási felszínekkel
koponyatető, homlok	kevéssé boltozatos, csapottabb	boltozatos, meredeken emelkedő
tubera frontalia et parietalia	elmosódók	jól kifejezettek
foramen magnum	nagyobb	kisebb
glabella, arcus superciliaris	kifejezett, robosztusabb	sima, gracilisabb, inkább vonalnyi
orbita, margo supraorbitalia	szögletes, lekerekített	lekerekített, éles peremű
processus mastoideus	nagyobb, szélesebb	kisebb, csúcsosabb
nyakszirti régió	erőteljes, felmart	sima felületű, gyengén profilált
mandibula	nagyobb, magasabb, szélesebb	kisebb, alacsonyabb, keskenyebb
angulus mandibulae	inkább derékszőgű, oldalra kihajló, a tuberositas masseterica erőteljes	inkább tompaszögű, lekerekített, a tuberositas masseterica sima

 

A medence általános morfológiai eltérései
jelleg	férfi	nő
medence általában	masszív,erős izomtapadási felszínekkel	gracilis, kevéssé kifejezett izomtapadásokkal
medencelapát	meredek állású, inkább függőleges	oldalra jobban kihajlik
crista iliaca vonala	S, sokszor Z alakú	kevésbé ívelt
kismedencei bemenet alakja	keskeny, szív alakú	elliptikus
keresztcsont alakja	keskeny, erőteljes ventrális görbülettel	széles, ásó alakú, ventrális görbület kevéssé kifejezett
incisura isciadica maior	zártabb, inkább U-alakú	nyitottabb, széttartó, inkább V-alakú
acetabulum	nagyobb, lateralis irányú	kisebb,anterolateralis irányú
szeméremcsont alsó ága	széles, lekerekített	keskeny, éles peremű, befűződött
caput femoris átmérője	átlag 45 mm fölött	átlag 45 mm alatt
foramen obturatum	ovális, hosszabb verticalis tengellyel	háromszögletű, alacsony, éles peremekkel
angulus pubis	keskeny, inkább hegyesszögű	széles, ívszerű, derék- vagy tompaszögű

Oldalirányból nézve rálátunk az incisura ischiadica majorra, amely zárt (U-alakú) vagy széttartó (V-alakú), mindenesetre a megítélése meglehetősen szubjektív. Ha azonban a medencecsonthoz hozzáfogjuk a keresztcsontot, akkor láthatjuk, hogy a keresztcsont testének íve megtoldja-kiegészíti az incisura alakját. Férfiaknál a facies auricularis, tehát a keresztcsont és a medencecsont ízesülési felszíne nagyjából függőleges, tehát a keresztcsont is függőleges helyzetben csatlakozik hozzá a medencecsonthoz. Ennek ismeretében azonnal érthetővé válik a férfiak kismedencéjének szűkössége, hiszen a férfiak keresztcsontja hosszabb és íveltebb, tehát jobban "belelóg" a kismedence terébe. Ez az íveltség pedig folytatja az U-alak kirajzolását. Nők esetén, mivel a facies auricularis majdnem vízszintes helyzetben van, s a keresztcsont  kevéssé ívelt, a kismedence tere eleve nagyobb, kevéssé behatárolt, tehát  a keresztcsont oldalirányú vonala mintegy folytatója a széttartó incisura isciadica majornak.
Fontos, hogy a medence térbeli dimenzióinak értékelésekor mindig arányokban gondolkodjunk! A "női medence szélesebb, mint a férfi" alapvetésünk abszolút méretekre vonatkoztatva elhibázott, ezért szükségeltetik a "női medence arányaiban szélesebb, mint a férfi, amely arányaiban inkább magasabb" típusú értékelést szem előtt tartani.

A medence szerkezetének nemi eltéréseit a medence abszolút méretei is jelzik. Ezek közül a legfontosabbak a kismedencei átmérők. A fent részletezett anatómiai viszonyoknak megfelelően ezek között a két nem tekintetében jól mérhető különbségek vannak, bár természetszerűleg a különböző testalkatú nők azonos kismedence-méretei is eltérhetnek egymástól. A legfontosabbak a kismedence bemeneti és kimeneti legkisebb átmérői, hiszen ezek behatárolják a magzat kismedencén keresztüli mozgását, végső soron megszületését. A kismedence bemeneti átmérője a conjugata vera, amely a promontoriumot és symphysis legventrálisabban lévő részét köti össze a nőknél 11 cm, a férfiak esetében ca. 1cm-el kisebb. Nagyobb a különbség a kismedence legkisebb kimeneti átmérője esetén: a diameter mediana itt a nőknél 10-12 cm, a férfiak esetében ca. 7,5 cm, amely a symphysist köti össze a farokcsonttal.
Bizonyos esetekben, ha rekonstruálni tudjuk a medence méreteit, akkor egyes adataiból megmondható, hogy képes volt-e magzat kihordására. Arra is van példa, hogy az ún. magzati szűkmedence-szindrómát szülés közben elhalt női csontozaton tudjuk megfigyelni. A medenceátmérők mellett van még egy olyan jellegzetesség, amely szintén a női szervezet szülési képességét van hivatva szolgálni: ez az ún. inclinatio pelvis , azaz a kismedence bemeneti síkjának a vízszintessel bezárt szöge. Ez a nők esetében nagyobb (60-65 fokos), tehát a női medence állása meredekebb, mint férfiaké (55-60 fokos).


A felsorolt jellegeken felül érdemes megfigyelni azokat a jelenségeket, amelyek általánosságban, a test egészén mutatkoznak. A férfi és a női test felépítése között az egyik legjelentősebb különbség, hogy az eleve súlyosabb férfi testsúlyának ca. 40-42 százalékát teszi ki az izomszövet, szemben a nővel, akinél ez ca. 36 százalék. E különbség közvetve a csontozaton is megjelenik, erőteljesebb izomtapadási felszínek, eredési helyek, felmaródások képében. Jó példa erre a már említett érdes csontléc a combcsont hátsó felszínén, vagy a nyakszirtcsont, amelyről a csuklyásizom ered. De ugyanígy erőteljesebb a humerus felső harmada is a férfiak esetében, itt tapad ugyanis a deltaizom. Ezeket a külöbségeket erősíti, hogy a férfiak hagyományosan nagyobb fizikai terhelést igénylő munkákat végeznek, illetve végeztek.


A nemek számbeli arányának alakulása

A történeti korok és századunk demográfia adatai értékelésekor is megfigyelhető, hogy egy adott népesség bizonyos korcsoportjaiban más és más a két nem aránya. A férfiak és a nők számának aránya adott korcsoportokban az ún. sex-ratio (SR). Bizonyítható tény, hogy a megtermékenyüléskor a férfi nem nagyobb számban alakul ki. Ebben a „korcsoportban” a legnagyobb a két nem számbeli eltérése a férfi neműek javára. Ezt követően a SR értéke egyre inkább közelít a 0,5-ös értékhez, születéskor az ún. szekunder SR értéke ca. 0,5169, tehát 1000 lányszületésre 1034 fiúszületés jut. A 35 éves korcsoportban a legkiegyenlítettebb az arány, ca. 50-50 százalék. 35 éves életkor után a nők száma emelkedik, 80 éves életkor feletti népességben pedig a férfiak-nők aránya 25/75 % (lásd a születéskor várható átlagos élettartam értékét!). A jelenség okai közül a legfontosabbnak az XX női nemi kromoszómapár előnye tűnik az XY férfi nemi kromoszómapárral szemben (ha az egyik X-kromoszóba „hibás”, van esély, hogy a másik „kijavítja”). Valószínűleg az anyai X-kromoszóma teszi védettebbé a nőket egyes érrendszeri betegségek, örökletes malformációk, de még az ionizáló sugárzásokkal szemben is.

    Az emberi faj esetében a két nem közötti különbség erőteljesen felülrétegződik a szocializációs tényezőkkel is, amelyek egyik legerőteljesebb bázisa az adott nemhez fűződő tulajdonságok idealizálása, súlyozott megjelenítése. A férfi nemhez kapcsolódó képzetek a fizikális erő, a zsákmányszerzés és egyedfenntartás nagyon erősen meghatározzák a természeti népek férfi képét, míg a női attribútumok adott esetben még erőteljesebben kiemelik a nő anyai, megtartó és védő funkcióját.
 

Az ember megszületés utáni, méhen kívüli (extrauterin) élete az alapvető biológiai törvényszerűségek szerint három fő életszakaszra bontható, aszerint, hogy a progresszív és a regresszív biológiai folyamatok közül melyik dominál:

        I. Progresszív életszakasz, születéstől ca. 30-35 éves korig (anaplasis)
        II. Dinamikusan stabil életszakasz, ca. 30-35 — 55-60 évig  (metaplasis)
        III. Regresszív életszakasz, 55-60 éves kortól a halál bekövetkezéséig (kataplasis).
   
Általánosságban elmondható, hogy az emberi test fiziológiai folyamatai ezen hármas felosztásba besorolhatók, így nem kivételek ezalól a csontozatot létrehozó-fenntartó folyamatok sem.

A történeti embertan a csontlelet életkorának meghatározásán az elhalt egyén individuális elhalálozási korának megállapítását érti, a lelet abszolút értelemben vett korát (vagyis: mikor temették el) a régészeti körülmények és a statigráfiai/geomorfológiai környezet adottságai határozzák meg. Egy olyan csontlelet, amelynek megbízható rétegtani-régészeti feltalálási körülményei nem ismertek, az esetek döntő többségében a hagyományos vizsgálati eljárások igénybevételével semmiféle lehetőséget nem nyújt az a betemetés korára vonatkozóan.

A történeti korú csontleletek tanulmányozásakor az „életkor” definíciót is finomítanunk kell. A fogantatástól, illetőleg a születéstől kezdve a társadalmi konvencióknak megfelelő időszakaszok kijelölésével (év, hónap, nap) a fejlődő-növekvő ember kronológiai életkorát számítjuk (ilyen életkoresemény pl. a 14. születésnap). Ez egy megegyezés szerinti, mindenkire alkalmazható életkorszámítás adja meg az ember kronológiai, azaz naptári életkorát. Az emberi szervezetben zajló folyamatok a különböző genetikus adottságok, eltérő életkörülmények és társadalmi rendszerek miatt minden emberben különböző intenzitással működnek, ezért a kronológiai „elvárásokhoz” nem illeszkednek pontosan. Az alapvető élettani változásokat veszi figyelembe a biológiai életkor-számítás és ez néhány esetben szükségszerűen lefedi a kronológiai életkort  is (pl. a születés folyamata). Általánosságban elmondható, hogy a szervezet fejlődése, öregedése, elhasználódása — azaz biológiai életkora — nincs szükségképpen összhangban az egyén pontos naptári  (kronológiai) életkorával. A csont szerkezetének öregedését számos külső, genetikusan nem kódolt hatás befolyásolja, így pl. a fizikai aktivitás, illetve izommunka hiánya gyorsítja az öregedést. Ugyanígy "hírbe hozhatók" a csontszerkezet öregítésével azok a hormonális változások, amelyek a változás korában drasztikus klinikai képek formájában jelentkezhetnek (pl. osteoporosis), valamint  lezajlott, illetőleg folyamatban lévő betegségek.

Figyelembe kell venni egy elhalálozási adat értékelésénél azt is, hogy a csontváz metrikus-morfológiai vizsgálatán alapuló elhalálozási életkor meghatározás csupán becslés szintű, több jelenség együttes mérlegelésén, összevonásán alapszik, ezért egyes korévek nem adhatók meg, csupán időterjedelem. Az általánosan használt paleoantropológiai korcsoporti beosztás nem annyira részletes és némileg más határértékekkel dolgozik, mint az élő népességet kategorizáló rendszer (1965-ben nemzetközi kongresszus dolgozta ki Moszkvában), lévén, hogy csak azokat a fejlődési jelenségeket vizsgálhatjuk, amelyek a csontozaton vagy a fogazaton megfigyelhetők (pl. nem vehetjük tekintetbe a mellkerület nagyságát, amely egyébiránt jó fejlődésindikátor).

A történeti embertan által általánosan használt életkorbeosztás három fő folyamatra épül: a csont többdimenziós növekedésére és az epiphysisporcok elcsontosodására, a már teljesen kifejlődött csontrendszer belső elváltozásaira és a fogazat fejlődésére, változásaira (fogkopás). Míg a növekedés lényegében a progresszív szakasz végére befejeződik (ami nem jelenti azt, hogy a továbbiakban nincsenek csontfelépítő funkciók), addig a másik két folyamat a halál pillanatáig tart. Általánosságban elmondható, hogy a fiatal kori fejlődés pontosabb életkorbecslést tesz lehetővé, tehát minél fiatalabb korban elhalálozott lelet kerül a kezünkbe, annál kisebb lesz — jó reprezentáció esetén — az elhalálozási életkorra vonatkozó becslés időterjedelme. Magzat és kisgyermek csontmaradványai esetén sokszor hónapos pontossággal megadható az elhalálozási életkor.
Az életkorszakasz-határok meghúzásában szerepet játszik a csontozaton-fogazaton megjelenő hatásokon kívüli egyéb hormonális alapú változás figyelembe vétele is, pl. a nemi érés és az ezzel összefüggő gyermek-és serdülőkori növekedéslökés.

INFANS I.: 0 — ca. 7 életévig terjedő időszak
A születéstől végét általában az első maradó molaris eruptiójának befejeződéséig tart, s a leginkább a  csontozat erőteljes növekedése jellemzi. Paleodemográfiai szemszögből külön 0 éves korcsoport is létezik, ebbe a korcsoportba tartozik az újszülött és a kisgyerek 12 hónapos koráig, és a temetőfeltáások előkerülő magzatok is.

INFANS II.: 7 — 14 éves kor közötti időszak
Ez a életszakasz az első maradó molaris eruptiójának befejeződésétől a második maradó molaris erutiójának végéig tart. A korszak végén megkezdődik  medencecsont Y-porcának elcsontosodása.

JUVENIS: 14 — 23 éves kor közötti időszak
Az időszak a második maradó molaris eruptiója befejeződésétől a legtöbb epiphysis elcsontosodásával ér véget. Ekkor csontosodik el a koponyalalapon synchondrosis sphaenooccipitalis. Ennek a porcos összeköttetésnek a synostosisa a 18. és 23. év között zajlik le, így a juvenis-adultus határt e időszakon belül húzhatjuk meg.

ADULTUS: 23 — 40 éves kor közötti időszak
Erre a korszakra a csontozat felépítő és lebontó folyamatainak egyensúlya a jellemző. A korszak elején az epiphysisporcok már csak vékony, legtöbbször alig észlelhető vonal formájában jelentkeznek. Megkezdődik a fogak kopása, elsősorban az első molarisoké.

MATURUS: 40 — 60 évig éves kor közötti időszak
Megkezdődik a csontképző folyamatok regresszív irányba való eltolódása, egy a kalciumállomány csökkenése is.  Jelentős mértékű lehet a fogazat kopása és egyéb regresszív elváltozásai.
SENILIS: 60 — a halálig tartó időszak
Ekkor a csontozat folyamatai egyértelműen csak a regresszió jeleit mutatják. Meglazulnak, kihullanak a fogak, a felső állcsont és az állkapocs fogmedri része gyakran felszívódik. A csontokban jelentős mértékű kalciumvesztés megy végbe, amely elsősorban a trabecularis, spongiosus állományt érinti.

Tekintettel a különböző életkorosztályok adottságaira és a több évszázad után is vizsgálható jellegzetességek behatárolt voltára, az adott korcsoportokban használt kormeghatározási módszerek eltérő fiziológiai folyamatokra épülnek:

        Infans I - II. korcsoportban: a fogazati status, a végtagcsontok hossza alapján (lásd táblázat), valamint az ossificatios táblázatok alapján

	Humerus		Radius		Femur		Tibia
életkor	átlag	min-max	átlag	min-max	átlag	min-max	átlag	min-max
neonatus	64,9	---	51,8	---	74,3	---	65,1	---
6 hónap	88,1	78-97	69,7	63-75	108,1	95-112	88,8	84-93
12 hónap	97,9	89-103	76,8	68-85	122,0	109-135	99,2	93-105
18 hónap	108,6	98-118	84,1	75-90	137,5	122-152	111,4	102-120
24 hónap	117,5	106-129	89,8	80-96	149,6	135-166	121,1	109-131
30 hónap	124,9	113-138	95,1	86-103	160,9	143-182	131,7	117-144
3 év	133,5	120-147	101,6	93-110	174,1	156-196	142,2	127-156
4 év	142,7	128-159	108,3	98-120	188,3	169-213	151,9	136-171
5 év	142,4	136-170	116,0	105-130	203,2	183-230	164,1	146-184
6 év	163,8	147-181	125,1	114-140	221,1	198-246	177,1	158-201
7 év	174,8	157-192	133,5	121-152	238,1	214-263	188,9	168-216
8 év	184,6	169-201	141,9	130-160	253,0	228-278	202,0	180-227
9 év	194,3	178-210	149,2	139-163	266,5	241-290	213,6	191-235
10 év	203,9	186-218	156,9	149-168	281,2	254-305	224,3	202-246
11 év	211,9	196-224	163,3	156-175	292,5	265-323	235,1	212-259
12 év	219,9	202-234	168,8	160-179	302,9	279-337	244,4	218-268
13 év	231,9	211-247	175,7	165-188	319,0	286-358	256,1	227-283
14 év	240,8	220-257	182,5	166-200	333,3	296-382	269,8	235-301

        Juvenis korúaknál:a csontvégek, csontszélek, valamint középrészek egymással való összecsontosodása (synostosisa) alapján (lásd ábra)

        Adultus és a senilis korcsoport között az alábbi négy fő életkorjelző tényező alapján:

 
E négy korjelzőre kidolgozott módszer bevezetése és alkalmazása a magyar Nemeskéri János — Harsányi János — Acsádi György szerzőhármas nevéhez fűződik (1960). A korjelző jellegek számát illetően az alábbi lehetőségek adottak:

A közelmúltban megjelent kutatási eredmények azt jelzik, hogy a koponya belső varratzáródásaiból levont következtetések erőteljesen torzíthatnak, ezért inkább a külső varratok záródását célszerű figyelembe venni, illetőleg néha teljesen elhagyják a varratok vizsgálatát.

A Nemeskéri—Harsányi—Acsádi-féle, 4 korjelzőre épülő módszer előnye a többi, morfológiai alapú életkormeghatározási módszerrel szemben, hogy nemcsak a csontrendszer egy kiragadott pontját vizsgálja, hanem olyan folyamatokat próbál kimutatni a leletanyagból, amelyek a szervezet egészén megjelenő változásokat okoznak. A vizsgált jellegek elváltozásainak adott életkorhoz kötése recens bonctermi anyagon alapult, ahol a megállapított biológiai életkort össze lehetett vetni a kronológiai életkorral (rendelkezésre áll pl. a halotti anyakönyvi kivonat, vagy pontos születési adatokat tartalmazó egyéb okirat). Ahhoz azonban, hogy a régmúlt idők emberének csontozatát összevethessük a közelmúlt népességen kidolgozott adatokkal, azt kell feltételeznünk, hogy egy Árpád kori népesség és a 20. századi népesség élettani folyamatai megegyeznek, közülük is leginkább azok, amelyek a csontozat fejlődéséért-változásaiért felelősek. Az élettani folyamatok egyezése viszont nehezen képzelhető el anélkül, hogy ne egyezzenek a csontozatot befolyásoló nem genetikus hatások: elsősorban az életmód mozgásgazdagsága. A külső hatások különbözőségének nagy része pedig — leginkább az aktív mozgásból eredő eltérések, és a táplálék nyersanyag-összetételének megváltozása — történetileg igazolható, tehát a kiindulópontként feltételezett helyzet nem adott. Ezen elvi probléma kapcsán minden olyan módszer, amely a régit egy jelen optimumhoz hasonlítja, szükségképpen torzít, gyanítható ugyanis, hogy a múltban a szervezet öregedése, legalábbis a vázcsontok vizsgált részein lassúbb volt, mint manapság. Ebből adódóan a Nemeskéri—Harsányi—Acsádi-féle módszer is sokszor alulbecslést eredményez a maturus és a senilis korcsoportúak esetében.
 
A kutatók egy része úgy véli, hogy a csontozat belső szerkezeti változásainak nagy része a jelen népességben ca. a 40 éves életkortól kezdve az osteoporosis, vagyis a csontritkulás folyamatával kapcsolatos. Ez a folyamat a hormonális rendszeren keresztül az  egész testtömegre számított abszolút csonttömeg csökkenését eredményezi. A kutatások mai állása szerint a folyamat a hagyományos módon (pl. ellenanyaggal) nem szorítható vissza, a védekezés lehetősége abban rejlik, hogy a csonttömeget a progresszív életszakasz végéig a lehető legmagasabbra kell feltornászni. Ez pedig leginkább aktív mozgást, ha úgy tetszik erőltetést igényel pl. idős élsportolóknál nem diagnosztizálható az osteoporosis. Lényeges eltérést mutatott a szabadon élő, s egy-egy vonulási időszak alatt több ezer kilométert is megtevő rénszarvasok és a háziasított, keveset mozgó társaik csontozata is. A jelen kor népességeinek mozgásszegény életmódja így azt is jelentheti, hogy a csontritkulás ún. civilizációs betegség.

A modern antropológiai kutatás más lehetőséget is kínál az életkor morfológiai meghatározásához. Van módszer a koponya külső varratainak elcsontosodásán alapuló meghatározásra, a csípőlapát facies auricularisának koronkénti összehasonlítására. Jó állapotú csontvázat feltételezve jó hatásfokú eljárásnak tűnik a bordák medialis epiphysisének felszíni elváltozásait vizsgáló metódus. Ezen módszerek együttes használatára is van mód, azonban az egyes eljárásokkal kapott eredmények egymás adatival való összevetése statisztikailag még nem kidolgozott. Egy rossz állapotban fennmaradt csontmaradványból néha csak azt lehet eldönteni, hogy felnőtt volt-e vagy gyerek, míg egy másik csontváz korát, amelynek néhány bordája teljes épségben megmaradt, kedvező esetben ca. 5-12 év időintervallummal meg lehet határozni. A két eredmény azonban nem azonos reprezentációs súlyt képvisel, mégis mindkettő bekerül a statisztikai vizsgálatokba. Különösen kritikusan kell értékelni a fogkopás alapján kapott eredményeket, ugyanis a fogazat nagyon sok életmódhatásnak van kiszolgáltatva.

Ha a vizsgálandó populáció mondjuk a spanyol haditengerészet 16-17. századi matrózlegénysége volna, úgy a fogazat állapotára nézve meglehetősen silány képet kapnánk az akkori életkorviszonyokról. Nemcsak a kopás, hanem a fogazat kihullása, időskori redukciója is életkorjelző jelleg, viszont közismert tény, hogy a C-vitamin hiányában fellépő skorbut egyik tünete, hogy a fogágyak felpuhulnak, elsorvadnak,  a fogak idő előtt kihullanak. Hasonló problémát vet fel, hogy a kezdetleges őrlési eljárásokkal sok kvarcszemcse is a gabonába került, amely aztán az étel elfogyasztásakor erős csiszoló hatást fejtett ki. 

A csontleletek abszolút életkora (az eltemetés régészeti kora) meghatározásában a klasszikus régészeti módszerek mellett, vagy azokat kiegészítve lehetőség van a csontok biokémiai vizsgálatára is. Ezek a módszerek azon alapulnak, hogy az élő csont egy-egy összetevőt (pl. citrát, collagén és egyéb, szervetlen összetevők) meghatározott százalékos arányban tartalmaz. Az elpusztult csontszövetben pedig meghatározható sebességgel változik ez arány, mutatva az adott anyag lebomlásának mértékét. Ezek az eljárások amellett, hogy meglehetősen drágák, szintén hordoznak nem egy bizonytalansági tényezőt, pl. a talaj baktérium- illetve sav/lúgtartalma, ami a kémiai változásokat erőteljesen befolyásolhatja. Ezen módszerek közé sorolható az ún. radiocarbon-módszer, a C14 -es izotóp arányának kimutatásán alapul. Ezek a vizsgálatok jelentős anyagi ráfordítást igényelnek, részben ezért a módszer a hazai gyakorlatban még nem nyert teljes körű elfogadást.


IV. PALEODEMOGRÁFIAI ALAPISMERETEK


Az antropológiai anyaggyűjtés biometriai alapjai

    Az antropológus rendelkezésére álló vizsgálati anyag ugyanúgy statisztikus adathalmazból származik, mint ahogyan a matematikus számára a páros számok pl. az egész számok halmazából. A vizsgálati anyag tehát minden esetben az alapsokaságból vagy populációból származik. Az alapsokaság tehát a vizsgálni kívánt egyedek, tárgyak vagy más tetszőleges elemek olyan jól körülhatárolt, szabatosan meghatározott összessége, melynek minden elemre kiterjedő teljeskörű vizsgálatát nem lehet vagy nem lenne gazdaságos elvégezni. Ezért az alapsokaságból ki kell emelni egy részt vagyis mintát, amely a valószínűség számítás általános elve alapján alkalmas arra, hogy belőle az populáció egészére vonatkozó következtetéseket vonjunk le. Azt mondhatjuk, hogy egy olyan ideális helyzetet feltételezünk, amikor a minta aritmetikai átlaga megegyezik az alapsokaság  aritmetikai átlagával. Ez az ún. nullhipotézis.
    A biometriai értelemben vett populáció terminus nem azonos a genetikai értelemben használt populáció meghatározással, amelynek alapja a tényleges szaporodási közösség.

A mintavétel általános feltételei

1. A mintavétel véletlen legyen (random sample). Antropológiai szemszögből ezt a leletek helyének véletlenszerű, s nagyszámú feltalálása biztosítja.
2. A mintavétel reprezentatív legyen. A teljes populáció és a minta számszerű aránya temetőnként változhat. Párhuzamként értékelhető más hasonló korú és földrajzi elhelyezkedésű, teljesen feltárt temető.
Egy adott csontvázat tekintve teljesen reprezentatív a lelet akkor, ha az ásató régész a csontváz összes csontját megmenti.
Nem reprezentatív a minta:
— ha csak egy-egy leletet mentenek meg;
— ha a csontvázból csak a koponyát  és egyes csontokat mentenek meg;
— ha csak a jó megtartású leleteket mentik meg;
— ha csak a felnőttek maradványait mentik meg.
3.  A mintavételnek vissza kell tükröznie az alapsokaság főbb jellemzőit (az antropológus kívánalmait tekintve a mintának tükröznie kell a populáció nemi arányait és életkorviszonyait. Ez akkor érhető el:
— ha megmentik a gyerekcsontvázakat is;
— ha megmentik a rossz megtartású csontvázakat is;
— ha megmentik a sírokban lévő összes csontot.
    Amennyiben a vizsgálati anyag a mintavétel alapfeltételeinek nem felel meg, úgy abból megbízható következtetéseket nem lehet levonni. Ezért fontos, hogy a régész a feltárási és anyaggyűjtési időszakban megfelelő figyelmet fordítson a mintavétel szabályainak betartására.

    Az elmúlt történeti korok populációiról meglévő ismereteink meglehetősen szűkösek, a történeti embertan eredményeit igénylő és felhasználni kívánó társtudományok kérdésfeltevései pedig a holt társadalmak azon szempontú megközelítését kérik az antropológusoktól, amelyekről megfelelő írott forrás, egyéb értékelhető leletanyag nem maradt fönn. A paleodemográfia — az elmúlt korok népességével foglalkozó tudomány — iránti igény egyre erőteljesebben jelentkezik a régészek és történészek körében, megválaszolandó kisebb-nagyobb közösségek halandósági viszonyainak, életkorsajátságainak, nemi eloszlásának sajátos kérdésfeltevéseit. A paleodemográfia  visszavetíti a múltban élt népességekre a jelenkor statisztikai adatait, a mögöttük rejlő törvényszerűségeket, s ezen adatok felhasználásával értelmezni próbálja történeti korok demográfiai viszonyait: a születések és halálozások arányát, ezek nemi megoszlását, a generációk korviszonyait, a születéskor várható átlagos élettartam alakulását.

A paleodemográfia kérdésfeltevéseire először nem az antropológusok válaszoltak: a római kor sírkőállítási szokásának általánosságát kihasználva a múlt század vége óta (1886) foglalkoztak a sírfeliratok életkori adatainak gyűjtésével. Ha a kutató fejlett írásbeliséggel és adminisztációval rendelkező korszakot kutat, akkor felhasználhatja népszámlálási, adóösszeírási, várleltári, sorozási, anyakönyvi írásemlékek megfelelő adatait . A Kárpát-medence története azonban azon korokban igényli legjobban a paleodemográfia segítségét, amelyek a fenti követelményeknek nem felelnek meg, vagyis csak csontvázak, azaz biológiai értelemben vett adatok állanak a kutatók rendelkezésére. Ezért vált szükségessé, hogy az embertani módszerekkel felvett alapadatokból (elhalálozási életkor és nem) is lehessen demográfiai célzatú népességrekonsrtukciót végezni. Ennek alapjait Magyarországon Acsádi György és Nemeskéri János rakta le az ötvenes évek végén, s megfogalmazta az adatok felhasználhatóságának alapkövetelményeit:

— a temetőt teljesen fel kell tárni, s minden csontvázat be kell gyűjteni; törekedni kell a temető embertani anyaga lehető legjobb reprezentációjára;

— törekedni kell a csontváz elhalálozási életkorának pontosabb meghatározására, s a korábbi életkorcsoportok megadása (infans I-II., juvenis, adultus, maturus, senilis) helyett számszerűen is konkrétabb korcsoporokat kell felállítani. Ezt szolgálta a Nemeskéri—Harsányi—Acsádi-féle eljárás kidolgozása (1960);

— szigorúbb követelmények a csontváz nemének meghatározása terén. Ez az Éry—Kralovánszky—Nemeskéri által kidolgozott módszerrel valósult meg (1963).

Ezen előmunkálatokat koronázta meg végül Acsádi György és Nemeskéri János 1970-ben megjelent munkája: History of Human Life Spain and Mortality. Ez a könyv összefoglalta a paleodemográfiai ismereteket, különböző történeti korokra vonatkozó alaptáblázatokat közölt, részletesen leírta a statisztikai metódusokat, az adatok hitelességének alapját pedig az életkormeghatározó módszer helyességébe vetett töretlen bizalom biztosította. Azok a kutatók, akik nem vélték felhasználhatónak az általuk bizonytalannak nevezett eljárásokból származó adatokat, a paleodemográfiai módszerekkel szemben az alábbi ellenvetéseket fogalmazták meg (Bocquet-Appel—Masset, 1982, 1985):
— kétséges az elhalálozási életkor meghatározási módszer helyessége;
— a mai népességen kidolgozott életkori sajátosságok milyen visszavetíthetők-e a történeti múltba;
— egy temető népességének nemi és korcsoporti összetétele nem minden esetben egyértelműek.
Az ellenvetésekre való reagálás újabb és újabb életkormeghatározó módszerek kidolgozására, a temetőkben jelentkező számszerű csecsemőhiány korrekciójának kísérletére, s a mintákon belüli, illetve a minták közötti és a mintákon belüli genetikai-generációs kapcsolatok biokémiai alapú vizsgálatára vezetett.

Paleoszerológiai vizsgálatok

Lengyel Imre vörösvértest poliformizmusok (AB0 vércsoportrendszer) vizsgálatával próbált meg generációs kapcsolatokat rekonstruálni, kihasználva a vércsoportok ismert genetikus öröklésmenetét. Kutatásainak kiindulópontja az volt, hogy a csontok hosszú ideig tartalmaznak szerológiailag aktív anyagot. Ennek az anyagnak a glikoproteinjei az ABO vércsoporttulajdonságra nézve specifikus reakciót adnak (ún. fluorszcensizotiocianátos eljárás). A 0-ás vércsoporthoz tartozást nem lehet egyértelműen igazolni, ha a csontban nincs elegendő szerológiailag aktív anyag, vagy pedig az adott egyén eleve nem rendelkezett specifikus reakciót adó anyaggal (ez az ún. non-szekrétor tulajdonság). Történeti korú leletek esetében 20%-ban nem lehet meghatározni a vércsoporttulajdonságot. Lengyel Imre 1975-ben önálló monográfiában publikálta vizsgálatai lényegét és eredményeit, de a közelmúltban bekövetkezett halála óta a módszert nem (tudják) alkalmazni.

A halandósági táblák használata és a paleodemográfiai számítások menete


Első oszlop - a korcsoportok
A korcsoportok paleodemográfiai szempontból történő megadása eltér az életkormeghatározások többségének korcsoport-beosztásától. A halandósági táblák esetében elvileg számolhatunk évente várható adatokat is, de célszerű ezt 5 éves korcsoportokra rövidítve összevonni és kiszámítani. A kivétel az ún. 0 évesek esete — ide az egy évnél fiatalabb korban elhaltak és az újszülöttek tartoznak —, akik mindig külön értékelendők (vannak kutatók, akik az 1-2 éves (azaz 1 éves) korosztályt is külön számolják). Ennek következtében a második korcsoport nem öt, hanem csupán négy évet (1-4) fog át. Mindig a korcsoportok kezdő értékei az öt többszörösei,tehát a korcsoportok a következő képpen alakulnak: 0, 1-4, 5-9, 10-14 stb.
A nemi megoszlást már egyértelműen mutató korcsoportokat külön táblázatban ábrázoljuk. A feldolgozó antropológus az anyag állapotában függvényében általában maga dönti el, hol húzza meg a felnőttnek tekinthető korcsoportok határát. Ez általában egybe szokott esni a nem meghatározásának lehetséges legalsó határaival, tehát a 15-19 más esetben a 20-24 éves korosztállyal.

	meghaltak száma	meghaltak szézaléka	továbbélők százaléka	halálozási valószínűség	várható élettartam
korcsoport	DX	dX	lX	QX	eX
0	6.0	1,60	100.0	0,016	30,98
1-4	33.0	8,80	98,40	0,089	30,48
5-9	42.1	11,27	98,60	0,126	32,42
10-14	26.1	6,96	78,33	0,089	31,73
15-19	35.8	9,55	71,37	0,134	29,58
0-19	143.0	38,18
20-24	27.1	7,22	61,82	0,117	28,76
25-29	14.7	3,92	54,60	0,072	27,23
30-34	11.9	3,17	50,68	0,063	24,15
35-39	15.7	4,19	47,51	0,088	20,59
40-44	15.8	4,21	43,22	0,097	17,34
45-49	19.0	5,06	39,11	0,129	13,94
50-54	30.5	8,13	34,05	0,239	10,64
55-59	35.6	9,49	25,92	0,366	8,19
60-64	27.6	7,36	16,43	0,448	6,48
65-69	22.7	6,05	9,07	0,667	4,74
70-74	7.7	2,05	3,02	0,679	4,12
75-79	3.7	0,97	0,97	1,000	2,50
20-79	232.0	61,82

Második oszlop - az adott korcsoportokban meghaltak száma (jele: D_x)
az elhalálozási életkor meghatározás adatai alapján ide eső elhaltak száma.

Harmadik oszlop - az adott korcsoportokban meghaltak százalékos megoszlása a mintán belül (jele: d_x)
Értékét az egyes korcsoportok Dx értékének és a minta esetszámának hányadosaként kaphatjuk meg.

Negyedik oszlop - a várható továbbélők százaléka (jele: lx)
Az első korcsoportba , azaz a 0 évesekhez 100,00-ás értéket írunk, lévén valamennyi élveszületett potenciális továbbélőnek fogható fel. E számból — amely e hipotetikus 100 százalékot jelöli — levonjuk a saját korcsoprtra eső dx értéket (jelen esetben 100—1,60), a maradék (98,40) lesz az 1-4 éves korcsoport alapértéke. Ebből az 1-4 éves korosztály d_x értékét vonjuk le (98,40—8,80=89,60), amely értéket az 5-9-es korcsoporthoz írunk, stb.

Ötödik oszlop - a halandósági valószínűség értéke (jele: q_x)
Megkapjuk a korcsoportonkénti d_x értékek és a hozzá tartozó l_x értékek hányadosaként, tehát a meghaltak százalékát korcsoportonként elosztjuk a továbbélők százalékával.

A hatodik oszlop értékeinek kiszámításához szükség van számítási segédértékekre (ezek a táblázatban nem szerepelnek). Ki kell számítani a továbbélők által x éves korban átélt évek számát (jele: L_x). Az összes L értéket összeadjuk, s ez lesz a T₀ érték, a 0 évesek korcsoportjába beírjuk a T₀  értéket, ebből levonjuk az L_01-4  értéket, ebből pedig az L_5-9 értéket vonjuk le, stb.

Hatodik oszlop: a várható átlagos élettartam (jele: e_x)
Ezt az értéket akkor kapjuk meg, ha az egyes korcsoportoknak megfelelő T_x értékeket sorra elosztjuk az illető korcsoport l_x értékével. Az így kapott szám jelenti az adott korcsoport első évében elhunytak még további, várható átlagos életkorát.

Halandósági modellek és alkalmazásuk

    1956-ban az ENSZ megbízásából demográfiai modelleket állítottak össze, amelyek alapjául az 1900 és 1950 közötti időszak különböző fejlettségű és társadalmi berendezkedésű országának 158 tényleges halandósági táblája szolgált. A kapott adatokból 40 modellt állítottak össze.
    1966-ban az amerikai COALE és DEMÉNY szerkesztett új, a népesedési viszonyok reprezentációjára alkalmasabb tábla-modelleket, amelyek alapjául 326 tényleges halandósági tábla szolgált az 1870 és 1960 közötti időszakból. Az adatokból négy fő halandósági típus ("család") rajzolódott ki, amelyek földrajzi régiók szerinti megoszlást mutattak, ezért ezen családokat Kelet, Nyugat, Észak és Dél névvel jelölték, ugyanakkor minden családtípusra többféle szintű várható élettartamot jelző modell-táblát dolgoztak ki. A Kárpát-medencén belül elvileg a Kelet és a Nyugat típusú modell is használható. A szinteket tekintve leginkább az 5. szint értékeihez való viszonyítás az indokolt, ahol a születéskor várható átlagos élettartam (e_x0) 28 év körüli, Acsádi (1965) ugyanis hasonló e_x0 értéket rekonstruált kora Árpád-kori temetők elemzése során.


V. ANYAGGYŰJTÉSI ÉS ANYAGKEZELÉSI ALAPISMERETEK


A csontanyag, mint az ásatások mostohagyermeke

A régészeti feltárások modern metodikájának megszületésével és elterjedésével nem járt együtt az antropológiai anyaggyűjtés szükségességének széleskörű elfogadtatása. Ugyanakkor a történeti embertan sem rendelkezett még olyan általánosítható metódusokkal, ami segíthette volna az ásatót a leletgyűjtésben. A csontanyagnak a régészeti anyaggal időben megközelítően párhuzamos feldolgozása a legtöbb esetben eleve kivitelezhetetlennek tűnt, sok esetben a régész eleve azzal a hozzáállással kezelte az emberi maradványokat, hogy vajmi kevés az esély azok antropológiai vizsgálatára. Ezt a hozzáállást erősítette az anyag normális körülmények közötti raktározásának ellehetetlenülése, nem beszélve az alapvető kegyeleti szempontokról. Ugyanakkor nem kerülhető ki e helyzet létrejöttének vizsgálatakor az antropológia hazai képviselőinek felelőssége sem. Nem egyszer előfordult, hogy a kutató anélkül vállalta el az adott csontanyag feldolgozását, hogy arra a régész által beszámított időn belül lehetősége lett volna.
Nagyrészt ezen okoknak köszönhetően az embertani anyag hosszú időre az ásatások mostohagyermeke lett. Egy-egy temetőből, lelőhelyről előkerülő nagy mennyiségű csontanyag, s annak szakszerű kezelése valóban nehezíti a régész munkáját, azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy egy sírnak talán leginkább tiszteletre méltóbb "tartozéka" az eltemetett csontmaradványa. Pozitív és ebből a szempontból szerencsés változás az utóbbi évek "autópályás" trendje, ahol az ásató általában kötelezve van az régészeti, s így az embertani leletanyag feldolgoztatására is. Mindazonáltal szükséges, hogy a régész-közgondolkodásban gyökeret eresszen az embertani anyag — nomen est omen — emberszámba vétele.
 
A régész embertani anyaggal kapcsolatos teendői az ásatáson

A hazai gyakorlat szerint ásatás vezetésével csak régész végzettségű kutató bízható meg, tehát attól függetlenül, hogy az adott ásatáson a régész igénybe veszi-e antropológus segítségét, a csontleletekkel kapcsolatos teendőket is neki kell felügyelnie. Ezek a teendők kronológiai sorrendben a következők:

1. A sír kibontása
A sírfelület megkeresésekor lehetőleg kerülni kell földgyalu használatát. Ha a sírfolt már kibontakozott, az ásó használata nem javallott. A csontváz bontásakor ügyelni kell arra, hogy a koponya homloki-arci része és szeméremcsontok a többi vázcsontcsontnál magasabban jelentkeznek. A csontvázat mindig a sír széleitől befelé haladva, a vázrészek felől a koponya felé haladva kell kibontani. A csontvázak a helyzetére következtethetünk a körülötte lévők tájolásából.

2. A sír adminisztrációja
A föld gondos eltávolítása után fel kell jegyezni a tájolás irányát, a csontváz testhelyzetét, a sír mélységét, szélességét és hosszúságát. Érdemes lemérni a csontváznak a sírban talált hosszát is, a koponyatetőtől a tibia végéig. Fel kell jegyezni minden a sírban észlelt régészeti és embertani jelenséget, rendellenességet. A sírt le kell rajzolni miliméterpapírra, majd le kell fényképezni, akkor is, ha nincs benne lelet.

3. A csontozat kiemelése
A csontvázat a következő sorrendben kell felszedni: alsó végtagok — felső végtagok — medence — törzs csontjai — gerincoszlop — koponya. A felszedéskor feljegyezhetjük az életkori, nemi jellemzőket, a rendellenességeket, patológiás elváltozásokat (pl. törés). Előfordul, hogy a sír kibontása, rajzolása és felszedése között több nap is eltelik. Ebben az esetben ügyelni kell arra, hogy a túlzott napsütésnek kitett csontrészek és magának a sírnak a földje is gyorsan száradnak, s a felszedéskor a csontok könnyebben törnek. Ezért főleg a hosszúcsontokat mindkét végükön és középrészükön aláásva kell kiemelni, szükség szerint a sír földjét kevés vízzel megnedvesíteni.


4. Csomagolás
A koponyát és a postcranialis vázrészt külön csomagoljuk. Az agykoponyából célszerű a földet a helyszínen eltávolítani (óvatosan, lassan!). A koponyát bandázsba, a váz csontjait külön csomagba tegyük, s lehetőleg kemény kartonlapra írjuk mellé a lelőhely nevét, az előkerülés pontos időpontját, a sírszámot. A kartonlapot lehetőleg tegyük kis nylonba, hogy a felirata ne kenődjön el. Az erősen átkötözött csomagokra is írjuk fel a a lelőhely nevét és a sírszámot. A koponyát soha ne csomagoljuk más vázrészekkel együtt, viszont törekedjünk, hogy a vázrészek egy csomagba kerüljenek. Ha mégis két külön csomagba fér csak el a vázcsontozat, úgy jelöljük a feliraton: 196.sír VÁZ I.rész.

5. A csontanyag tisztítása
Nagy kiterjedésű temető feltárása esetén általában nincs lehetőség a helyszínen elmosni a csontozatot. Ezért a fentebb leírt módon történt elcsomagolás után, máskor és más helyen történik az anyag megtisztítása. Vigyázzunk, hogy az anyag kibontásakor ne történjen keveredés. A csontokat mosó- és oldószer nélküli hideg vagy meleg vízben kefével súroljuk tisztára. Szükség szerint be is áztathatjuk egy kis időre a vázcsontokat (max. néhány órára), de a rajtuk lévő durvább szennyeződést, rárakódott földet szárazon is eltávolíthatjuk. Ez esetben vigyázzunk, hogy a hosszúcsontokon lévő földdarabok leválasztásakor ne törjük el a csontot. A koponya arci üregeibe rakódott földet ne erős vízsugárral mossuk ki, mert az a gyengébb varratos összeköttetéseket és az orrüreg finom csontlemezeit roncsolja. Az agykoponyában lévő földet próbáljuk meg száraz formában kiszedni az öreglukon keresztül (ha a föld nagyon kemény, akkor viszont ne feszegessük). Ha a koponyába rakódott föld erősen agyagos, akkor semmiképpen se áztassuk be a koponyát mosás előtt, mert a víztől az agyag megduzzad, s szétfeszítheti az agykoponyát is. Célszerű a mosást műanyagháló felett végezni, hogy a kihulló fogakat és a kisebb csontokat ne veszítsük el. A szárítást lehetőleg szabad ég alatt, szellős helyen végezzük, de kerüljük, hogy a csontozat nagyon erős hőhatásnak legyen kitéve, mert az gyorsan vetemedik. Ha fennáll a veszélye, hogy a mosatással az anyag későbbi vizsgálatokra alkalmatlanná válik, kérjük ki a feldolgozó antropológus tanácsát. Ügyeljünk arra, hogy csomagolásra csak teljesen kiszáradt anyag kerüljön! Vezessünk mosatási naplót, amelybe minden kibontott csomag adatai belekerülnek.
Ha módunk van rá, a mosatás után a csontanyagot dobozba csomagoljuk el, ami ugyan nagyobb rakteret foglal, de nagyon megkönnyíti a feldolgozó és a leltározó munkáját. A koponyát külön kisméretű dobozba (kb. 20x15x25 cm), a vázcsontokat olyan hosszú dobozba, amelybe a combcsont hosszában fektetve elfér (60x25x30 cm).

6. Restaurálás
A restaurálást általában a feldolgozó antropológus, vagy az általa megbízott restaurátor végzi. Kerüljük, hogy laikus személy ragasztgassa csontokat, mert a szakszerűtlenül és rossz ragasztóanyaggal összeállított csontok (főként a koponya) utólag sérülés nélkül nem javíthatók. A ragasztás jelenleg leginkább bevált eszköze a PVB (poli-vinil-butilát) nevű por, amely acetonban oldódó ragasztóanyag. Használhatunk még tubusos UHU-ragasztót vagy a ragasztórúd-betétes dekorációs pisztolyt.

7. Leltározás
A leltározást a feldolgozó antropológus végzi. Ha az anyag nem valamelyik nagy embertani gyűjteménybe kerül (TTM Embertani Tár, JATE Embertani Tanszék), akkor a helyi múzeumba, illetve a végleges tárolási helyen kerül nyilvántartásba. Ha az intézménybe még nem leltározott anyag kerül, akkor azt először a gyarapodási naplóba kell bejegyezni. Az embertani anyag leltározása külön embertani leltárkönyve történik. Ez tartalmazza a leltári számot, a lelet rövid jellemzését, a lelőhely nevét és régészeti korát, a sírszámot, az ásatás évét, a régész és az ásatáson részt vevő  antropológus nevét. A leltári szám használatát 1964 óta rendelet szabályozza. Ezek szerint: a leltári szám egymástól ponttal elválasztott három számcsoport, amelyben az első két szám a leltározás éve évszázad nélkül, a második az adott év leltározási sorrendjét jelöli, a harmadik egység pedig a leltegyüttesen belüli csontvázszámozát mutatja: pl. 96.1.128 vagyis 1996-ban elsőként leltározott temető 128. csontvázanyaga. Egy leltári szám természetesen csak egy egyén csontozatát jelentheti. A leltári számot fekete tussal a koponya bal halántékpikkelyére, s az állkapocs bal ágára kell felírni, illetve valamint  néhány vázcsontra.

8. A végleges elcsomagoláskor a csomagnak vagy a doboznak külsőleg tartalmaznia kell a lelőhely nevét, a sírszámot és a leltári számot. Az eredeti, még az ásatáson írt sírazonosító papírkát is tegyük a lelet mellé!