I. TÖRTÉNETI JÁRVÁNYTANI ALAPISMERETEK

    A régmúlt népességek betegségeinek vizsgálatakor a kutató lehetőségeit behatárolja, hogy tárgyszerűen, kézzelfoghatóan csak azokat a megbetegedéseket tudja meghatározni, amelyek a csontrendszeren valamilyen, többé-kevésbé specifikus elváltozásokat hoznak létre. Ezen elváltozások a szemmel láthatóságtól a csak a szubmikroszkópos tartományban észlelhetőkig terjednek, vizsgálatuk ennek megfelelően néha csupán morfológiai alapú, egyes esetekben viszont csak a legmodernebb röntgendiagnosztikus és laboratóriumi módszerekkel értékelhető.

    A történeti népességek demográfiai viszonyait nagyban befolyásoló betegségeknek azonban csupán egy, s nem is a jelentősebb része jár csontokat érintő elváltozásokkal, illetőleg a kórfolyamat sokszor olyan gyors, hogy a szervezetnek "nincs ideje" csontelváltozásokat produkálni. Ha azonban az írásos forrásokat tekintjük, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy a populációs dinamizmusokat, s az ezekre épülő történeti-társadalmi folyamatokat nem egy esetben jól ismert fertőző betegségek kísérték, vagy éppen idézték elő, sokkalta nagyobb hatást gyakorolva egy-egy földrajzi régió fejlődésére, mint bármely más, a csontokon megjelenő betegség.

    A nagyszámú emberi közösségekben pusztító fertőző megbetegedések történeti hatásának rekonstruálásához az írott források mellett a jelen évszázad élő népességeinek demográfiai, közegészségügyi-járványügyi adatait hívhatjuk segítségül. Természetesen ezen adatok átemelése, visszavetítése a történeti népességek viszonyaiba megfelelő kritikai szemléletet követel a kutatóktól, hiszen nem csupán egy fertőzés/járvány néhány évszázaddal ezelötti lezajlását kell igazolni, hanem figyelembe kell venni a fertőzőttek körének társadalmi-szociális-kulturális helyzetét, vallási-etnikai hovatartozását, iletve e viszonyok térbeni-időbeni változásait is.
 

1. A STATISZTIKAI VISZONYSZÁMOK - ÉS AMI MÖGÖTTÜK VAN

    Ahhoz, hogy egy fertőző megbetegedésnek a népességre gyakorolt hatását jellemezhessük és megérthessük, szükség van ún. viszonyszámokra. A járványügyi statisztikákban leggyakrabban használt viszonyszámok az adott betegség gyakoriságára és megoszlására utalnak. A viszonyszámok képzésének alapjául szolgáló adatok több viszonyszámban is szerepelnek. Vannak olyan megbetegedések, amelyeknek a népességet érintő hatását csak több viszonyszám alkalmazásával érthetjük meg.

    A hétköznapi nyelvben leggyakraban használt, sokszor összekevert kifejezések a morbiditás, a mortalitás és a letalitás. E három viszonyszám együttes használata már megfelelőképpen jellemzi egy fertőzés népességre gyakorolt hatását. A morbiditás az érintett populáció fogékonyságát jellemzi, megmutatja, hogy az adott népességből (a népesség évközepi számából) az adott betegségben hányan betegednek meg az adott évben. A magas morbiditású fertőzések közé a nagyobb kiterjedésű járványokat sorolhatjuk, így pl. a pestis és a kolera 100 %-os morbiditású fertőzés, vagyis egy járvány alatt szinte a teljes lakosság megbetegszik. A magas morbiditási érték a robbanásszerűen, területileg lokalizáltan kifejlődő és gyors lefolyású megbetegedéseket jelző viszonyszám. A modern járványos megbetegedések közül az influenza olyan fertőzések, ahol a fertőződés és a betegség manifesztálódása (a tünetek megjelenése) között hosszú idő is eltelhet (pl. TBC), illetőleg egyes betegségek a hosszú lefolyási idő alatt egy adott évre nem lokalizálhatók, ezért az adott időszakra (évre) megadott megbetegedési százalék nem fedi a tételesen betegek számát. A mortalitás az a viszonyszám, amely egy adott évet tekintve azt jelöli, hogy az adott népességből (a népesség évközepi számából) hányan halnak meg az adott fertőzés kapcsán, tehát egy betegségnek a lakosságra gyakorolt végleges hatását jellemzi. A két viszonyszám között egy harmadik teremt közvetlen kapcsolatot, ez a letalitás fogalma, vagyis a megbetegedettek halálozási veszélyessége, megmutatja, hogy az adott fertőzésben megbetegedettek közül hányan halnak meg. Lényeges, hogy míg a morbiditás és a mortalitás 100 ezer lakosra vetített arányszám, addig a letalitás 100 betegre számított százalékos arány.

    A viszonyszámok helyes használatához nézzünk egy példát. Ha egy félmilliós lakosságú nagyvárosban felüti a fejét egy betegség és 50 ezer ember betegszik meg a betegségben az adott évben, akkor a morbiditási viszonyszám 10 ezrelék. Ha félmillió emberből az adott évben 5 ezer ember hal meg, akkor a mortalitás 1 ezrelék. A fertőzésnek pedig nagy a letalitása, hiszen 50 ezer megbetegedetből 5 ezer, vagyis minden tizedik egyén belehalt a fertőzésbe. Tehát a letalitás 10 százalékos. Sok esetben azonban nincsenek egymással kapcsolatban az arányszámok. Egyes fertőzéseknek igen nagy a letalitása, de alacsony a morbiditása és a mortalitása is (ilyen pl. a tetanusfertőzés). Az igen ritkán előforduló súlyos fertőzések alacsony morbiditás és mortalitás mellett magas letalitási értéket mutathatnak, tehát a letalitás közvetlenül nem függ a morbiditástól, ellenben a mortalitás igen.

    Az egyes arányszámok változása a történeti korokban jól jelzi az orvostudomány, a szociális berendezkedés, a higiénés viszonyok változását, fejlődését, s ezen keresztül jellemzője lehet társadalmi-gazdasági folyamatoknak. Emellett az arányszámok változásai egyes kórokozók visszaszorulását, gyengülését, a lakosság rezisztenciájának alakulására is utalnak. A következtetésekkel nagyon óvatosan kell bánni, egy-egy arányszám statisztikai értelemben vett javulása félrevezethet minket. Ha egy népességben egy betegségben megbetegedettek és meghaltak száma visszaszorul, vagyis a morbiditás és a mortalitás is csökken, akkor azt pozitív változásnak értékeljük, holott az is előfordulhat, hogy egy idő után a fertőzés kiszelektálta az arra fogékony népességcsoportot. Jelenleg ez a magyarázata egyes népességek epidemiológiai viselkedése és egyes vércsoportrendszerek hiánya, illetve magas százalékos aránya összefüggésének.

    A statisztikai értékeléshez a járványtan finomabb, érzékenyebb arányszámokat is használ. Az incidencia az adott idő alatti új megbetegedések és az ezen adott idő alatt a betegség kockázatának kitett népesség aránya, a prevalencia pedig az adott kórokból beteg személyek gyakoriságát adja meg a meghatározott időpontban, vagyis a kockázatnak kitett népességhez viszonyítva a betegségben szenvedők számát. A prevalencia vonatkozhat egy adott időpillanatra (pl. adott napon fertőzöttként nyilvántartottak aránya), vagy időtartamra (pl. egy év alatti megbetegedések aránya). Előbbi az ún. pontprevalencia, míg a utóbbi a tartam-, vagy periodikus prevalencia.

Ha egy betegség tüneti kezelésére megfelelő gyógyszert találnak, akkor az megnöveli a betegek életesélyeit és az adott betegségben szenvedő élő egyének számát megnöveli a népességben. Ezért a fejlett egészségkultúrájú területeken egyes betegségek felhalmozódhatnak, tehát a prevalencia értéke magas. Az elmaradottabb területeken az incidencia tulajdonképpen megfelel a prevalenciának, mert általánoságban elmondható, hogy aki megbetegszik, az rövid időn belűl meg is hal, túlélési esélye minimális.

    Ahhoz, hogy az egyes járványok, fertőzések terjedésének jellegzetességeit jobban megérthessük, célszerű megismerkedni még néhány fogalommal. Az infekciozitási index a fertőzésnek kitett személyek és a kórokozót hordozó személyek aránya adott időpontban, a kontagiozitási index pedig a manifesztálódó megbetegedések és a fertőzésre fogékony személyek (nem immunizáltak) aránya. Mindkét fogalom 100 főre vetítve adja meg az arányt.

2. A JÁRVÁNYFOLYAMAT MOZGATÓRUGÓI ÉS A FERTŐZÉSEK ELŐFORDULÁSA

    A fertőző betegségeket jellemezhetjük előfordulási területük és az előfordulás több paraméterével is. Egy fertőzés esetében fontos különbséget tenni a megbetegedések elszórt, illetőleg adott területen nagyobb arányú, akár tömeges megjelenése között. Bizonyos fertőzések ritkán, földrajzi értelemben szórtan jelennek meg, a megbetegedések között direkt összefüggés, kapcsolat nincs. Ez esetben a fertőzést sporadikusnak tekintjük. Ez nem jelenti azt, hogy az elszórt esetek nem lehetnek nagyobb fertőzések, járványok kiindulópontjai. Ha egy betegség egy adott területen állandóan, közel azonos arányszámokkal jellemezhetően rendszeresen jelen van, akkor a fertőzést az adott területen endémiásnak tekintjük. Az endémiás területek általában elsődleges járványgócokat is jelentenek. A fertőzések adottságaitól függően azt mondhatjuk, hogy az endémiás területeken a fogékonyság általános, de a letalitás relatíve alacsony, a népesség rezisztenciája fokozottabb. Ha a fertőző betegség egy körülírt területen, vagy népességben, korcsoportban a szokottnál jóval nagyobb arányban jelentkezik, akkor epidémiáról beszélünk. “…ha sok embert ugyanazon időben ugyanazon betegség támad meg, úgy annak közös okot kell tulajdonítanunk…” (Hippokratesz aforizmái). Hippokratesz ezen sorait az epidemiológia születéseként is értelmezhetjük.

    Az epidémia fogalmához hozzátartozik a tömeges megbetegedések hirtelen, robbanásszerűen, rövid idő alatti megjelenése és a betegségtől függően a lezajlása. Ha egy endémiás betegség előfordulás megemelkedik, akkor hiperendémiáról beszélünk, amely tulajdonképpen átmenet az endémia és az epidémia között. Egyes járványok olyan robbanásszerűen és tömegesen terjednek, hogy átléphetik a kindulási terület földrajzi határait, a különböző népességek közötti ellenállóképeségbeli különbségeket, s akár egész kontinensekre is kiterjedhetnek, netán világméretű megbetegedéseket okozhatnak. Ezekben az esetekben pandémiáról beszélhetünk. A járványtörténet leghíresebb pandémiájaként a szakirodalom az 1918-19-es spanyolnátha szokta emlegetni, hasonlóképpen az 1957-es ún. “ázsiai” influenzához.

    Nyilvánvaló, hogy a fertőző megbetegedések terjedési módja, lefolyásának különbözőségei miatt nem minden fertőzés okoz epidémiát vagy pandémiát. Azt mondhatjuk, hogy történeti szemszögből a pandémai modern jelenség. Ahhoz, hogy egy fertőzés kontineseket árasszon el, illetve más kontinensekre is átterjedjen, olyan feltételrendszer szükséges, amely a történeti korokban nem, vagy csak korlátozottan állt rendelkezésre. A különböző kultúrák földrajzi, vallási-ideológiai, fejlettségkülönségből adódó elzártsága barriert jelentett a járványfolyamat terjedésében. Mivel a nagy járványokat általában az akut, gyors lefolyású fertőző betegségek okozták, egyes területek között lévő távolság sokszor önmagában lehetetlenné tette a tömeges elterjedést, ugyanis a fertőzött személy nem érte el, illetve nem “érte meg” a célterületet. A földrajzi távolságok rövid idő alatti leküzdhetősége (pl. légi közlekedés) viszont már lehetőséget adhat nagy távolságról érkező heveny lefolyású betegség betörésére más kontinensekre is. Abban az esetben viszont, mikor egy nagyobb távolságot nagyobb összezártan élő embertömeg tesz meg, mégpedig rossz életkörülmények között, már lehetőség nyílhat még a gyorsabb lefolyású betegségek terjedésére. A modern idők előtt az emberi kultúrtörténelemben sok betegség járványszerű terjedése, epidémiává szélesedése a hadi cselekményekkel, háborúkkal, illetőleg a háborúk által kiváltott tömeges vándorlásokkal, menekülésekkel hozható összefüggésbe. Az 1831-es kolerajárvány is Lengyelországba vezényelt, korábban az török területeken szolgált orosz katonákon keresztül érte el Kelet-Európát.

    Vannak olyan tényezők, amelyek egyes fertőzések megjelenési gyakoriságát mindig ugyanúgy befolyásolják. A leggyakoribb tényezők a klimatikus viszonyok változásai, amelyek vagy közvetve, vagy közvetlenül okoznak ún. szezonális ingadozásokat a fertőzések megjelenési arányaiban. Ezért nem meglepő, hogy a bélrendszeri megbetegedések és a légúti fertőzések más-más hónapokban sűrűsödnek meg. E két betegségcsoport eltérő megjelenése azonban csak az erőteljesebb évi klímaváltozással, vagyis évszakeltérésekkel jellemezhető szélességi övekben vizsgálható jól. A trópusi területeken inkább a kórokozókat hordozó állatok (főként ízeltlábúak) évszakonként eltérő szaporodási ciklusa okoz szezonális eltéréseket, nem beszélve arról, hogy adott hőmérséklet alatt nincs is lehetőség a kórokozóthordozó állat szaporodására. De szociogén tényezők is szerepelhetnek a szezonális különbségek okaiként, elég, ha hazai példát véve a nyári gyermektáborok sokszor tömeges ételmérgezésire gondolunk.

Ha e három tényező bármelyike is hiányzik, a fertőzés nem jöhet létre, illetőleg a járványfolyamat megszakad.

1./ Az elsődleges fertőző forrás mindig élőlény. A fertőző forrást és közvetlen környezetét a járványgócnak nevezzük, ami a járvány valószínűsíthető kiindulási helyére, földrajzilag körülírható területére utal. Az eredeti járványgócokban, ahol az adott fertőző betegség endémiás, általában jóval kisebb a letalitás, mint az újonnan megfertőzött területeken, hiszen a járványgócokban a népesség gyenge ellenálló-képességekkel bíró részét a betegség már kiszelektálta. A járványfolyamat terjedése és az egészségügyi ellenintézkedések szempontjából fontos, hogy a fertőzött egyének akkor is fertőzhetnek, ha maguk a betegség klinikai tüneteit még nem vagy már nem produkálják. Ez azt is jelenti, hogy a fertőző forrás maga nem szükségképpen beteg, hanem csak ún. kórokozó-hordozó. Kórokozó-hordozó lehet valaki a betegség lappangási ideje alatt, ezt a fertőző forrást inkubációs hordozónak nevezzük. A betegség akut szakának lezajlása után is lehet valaki fertőző, ez az ún. rekovaleszcens-hordozó. Egyes betegségek esetében a fertőzött egyén a betegség kiállása után még nagyon sokáig hordozza és üríti a kórokozót (krónikus-hordozó).

Hippokratesz a fertőző megbetegedések keletkezését és terjedését az embert körülvevő levegőből, az atmoszférából származtatta, a megbetegítő ágenst pedig miazmának nevezte el. Általánosságban felismerte az egyes megbetegedések és tünetek jelentkezésének szezonalitását.

2./ A fertőzés terjedésekor a kórokozó valamilyen módon kijut a fertőző forrás szervezetéből a fertőző egyén környezetébe. A fertőzés terjedésénél figyelembe kell venni, hogy mi a fertőző forrás. Ha fertőző forrás ember, akkor fertőzés ún. antroponozis, ha állat, akkor a fertőzést antropozoonozisnak nevezzük. A külső környezetbe került, életben maradt kórokozó megfelelő körülmények esetében ismét élő szerveztbe jut. Egyes fertőzések esetében (pl. a nemi úton terjedő betegségeknél) a kórokozó közvetlen átvitellel kerül a fogékony szervezetbe, de a közvetett átvitel gyakoribb.

a./ mechanikus átvitel: ez esetben az ízeltlábú csak mechanikusan járul hozzá a kórokozó emberre juttatásáról, a kórokozó nem megy át semmiféle változáson, amíg a vektorállaton/ban tartózkodik;

b./ biológiai átvitel: ebben az esetben viszont a kórokozó és a vektorállat között élletani kapcsolat van, a kórokozó az ízeltlábú szervezetében szaporodhat, vagy éppen ott éri el a fertőzőképes fejlettségét. A kórokozókat az élő közvetítők többféle módon juttathatják az emberi szervezetbe.

3./ A fogékony emberi szervezet a járványfolyamat harmadik közvetlen tényezője. Fogékonynak nevezzük a szervezetet, amely nem rendelkezik hatékony védekezőképességgel az adott fertőzéssel szemben. Ha a fogékonyság nem áll fenn, akkor a járványfolyamat megszakad, ha egy betegségre a fogékonyság általános, akkor az kedvez a fertőzés terjedésének.

Az emberi szervezet kórokozók elleni saját védekezését két csoportba oszthatjuk:
1./ a természetes vagy aspecifikus immunitás, amelynek legfontosabb összetevői

2./ a specifikus immunitás, melynek alapja, hogy a rendelkezik a saját/saját nem saját felismerő rendszerrel és a testidegen anyagokat specifikusa próbálja közömbösíteni. A szervezetbe bekerülő immunválaszt kiváltó anyagok az antigének. A behatoló anyag által kiváltott immunreakciót a szervezet „megjegyzi”, ún. immunmemória alakul ki. A specifikus immunitás elemei

    Az emberi szervezetnek a fertőzésre adott specifikus immunválasza kétféle lehet. A természetes úton létrejövő (1) lehet aktív, azaz antigénhatásra (fertőzés) kialakuló immunitás és lehet passzív (pl. a magzat anyától kapott védettsége). A mesterségesen kiváltott immunválasz (2) is lehet aktív és passzív. Aktívnak nevezzük az immunitást, ha azt a vakciálás, azaz mesterségesen bejuttatott antigén révén érjük el. Ha a szervezetbe a kész, „előregyártott” ellenanyagot juttatjuk be, akkor nem vesszük igénybe a saját (aktív) immunreakciót, ezért ezt passzív immunizálásnak nevezzük. Ez utóbbira akkor van szükség, ha a szervezetnek aktív immunválasza még nincsen, vagy nincs elég idő az aktív immunizálásra, azaz a vakcinálásra.
    Az aktív immunizálásra többféle oltóanyagot használnak. Ezek lehetnek maguk az elölt baktériumok vagy vírusok, ún. toxoid típusú oltóanyagok, kivonatvakcinák, élő és attenuált (legyengített) mikroorganizmust tartalmazó vakcinák. A védőoltásokat az alkalmazásuk ideje és indokai szerint csoportosíthatjuk. A legáltalánosabbak az életkorhoz kötött kötelező oltások. Vannak olyan védőoltások, amelyeket konkrét megbetegedési veszély, illetve annak elhárítása indikál. Fertőzött területre utazók esetén külön védőoltások javallottak. A Magyarországon jelenleg érvényben lévő, életkorhoz kötött vakcinációt az alábbi táblázat foglalja össze:

    Az ember fertőző betegségek elleni védettsége hosszú időn keresztül a betegség átvészelésétől függött. Az így szerzett immunitás a következő fertőzés ellen védte a szervezetet, illetőleg a betegség sokkal enyhébb formában jelentkezett. Az endémiás területeken a fogékonyság általános, de a kiállt fertőzés által szerzett ellenállóképesség is gyakoribb. Azt, hogy egy adott betegség kiállása az újbóli megbetegedéssel szemben véd, korán felismerték.

Az i e. 1000 körüli Kinában hinlős anyaggal átitatott ruhadarabot adtak a gyermekeikre, illetve himlős gennyből beszáradt port lélegeztettek be velük. Ezt tekinthetjük az immunizálás felismerésének legkorábbi bizonyítékának.

“…a legnagyobb szánalmat a felgyógyultak tanúsították a haldoklók és betegek iránt, mert ők jól tudták, mit jelent ez a betegség és mert biztonságban érezték magukat, mert másodszor senki sem kapta meg a bajt, legalábbis nem olyan mértékben, hogy belehalt volna…” (Thuküdidész: A peloponnészoszi háború II.51, az attikai pestis leírása)

    A fertőző betegségekkel szembeni védekezésnek az immunizálás mellett másik formája a kemoterápia, azaz gyógyszeres kezelés. Ennek leghatásosabb módja az antibiotikumok használata. Antibiotikumnak nevezzük az olyan kemoterápiás anyagot, amely valamely biológiai objektum (gomba, baktérium) terméke. Bizonyos antibiotikumok csak egy-egy baktérium ellen hatásosak, mások iránt sok különböző ágens érzékeny. Előbbieket szűk, utóbbiakat széles spektrumú antibiotikumnak nevezzük. Alkalmazásuk a fejlett világban teljesen hétköznapi, a legtöbb problémát az egyes antibiotikumok allergén hatása jelenti. 

A járványfolyamat közvetett (másodlagos) tényezői

A járvány közvetlen (másodlagos) tényezői mellett fontosak külső körülmények is, amelyek bár nem képesek közvetlenül létrehozni járványfolyamatokat, a terjedésükhöz vagy megszakadásukhoz nagymértékben hozzájárulnak. Másodlagos mozgatóerőknek tekinthetjük a természeti-környezeti és szociogén tényzőket. Földrajzi, illetve társadalmi szempontból zárt népességek fertőző megbetegedései sokkal lassabban és mérsékeltebb formában tudnak kitörni az endémiás területekről, de pl. egy földrajzi régióban uralkodó szélirány hirtelen megváltozásával a fertőzés áttörheti a járvány addigi barrierjét. A szociogén tényezők, főként az európai iparosodás évszázadaiban nagyban befolyásolták a fertőző betegségek epidémiává történő szélesedését. De jelentősnek tekinthetjük társadalmi, vallási szabályozások szerepét is egyes megbetegedések járványos terjedésének megelőzésében. A testi hygiénére, vagy a szabályozott szexuális kapcsolatrendszerre utaló ortodox zsidó tanításokat is értékelhetjük közvetett járványmegelőzésként is.

    Ahhoz, hogy a fertőzések hasonlóságait és különbözőségeit a lehető legpontosabban ki tudjuk fejezni, a betegségeket csoportosítani kell. A csoportosításkor a modern epidemiológia a megelőzés szempontjait tartja szem előtt, vagyis a fertőzéseket a fertőzés keletkezési módja, a behatolási kapu és a kórokozók a szervezetben való elsődleges megtelepedési helye és terjedési módja szerint rendszerezi.
    Természetesen más csoportosítási szempontokat is figyelmbe lehet venni a pontosabb összefüggések megállapításához. Egyes betegségek között vannak olyan tüneti hasonlóságok, amelyek megtévesztők lehetnek, többek között ezért keverte sok időn keresztül pl. a kiütéssel és lázzal járó megbetegedéseket a régi korok embere, de sok esetben orvosa is. Így például a himlő és a kanyaró, a himlő és a pestis nem egyszer nehezen különíthető el akár az ókori, akár a középkori orvosi munkákban.

Voltak olyan orvosok, akik felismerték az összefüggéseket, az arab Anenzoár (1092-1162) leírta, hogy a rühöt (scabies) a rühatka okozza, illetve terjeszti. Rházesz (ca.850-930) perzsa orvos, aki a bagdadi kórház vezetője volt, az 1498-ban Velencében megjelentetett munkájában még együtt értekezett a himlőről és a kanyaróról (De variolis et morbillis), s csak 1846-ban egy Panum nevű dán orvos különítette el végleg a két kórképet.

A fertőző betegségek jelenleg használt csoportosítása a következő:

1./ Az emésztőszervrendszerben elszaporodó kórokozó, illetve általa termelt méreganyag által okozott kórformák (ún. enteralis fertőzések), ahol a kórokozó a szájon keresztül kerül a szervezetbe és a széklettel távozik. Ide tartozik a kolera, bizonyos hepatitisek, a polyomyelitis (a járványos gyermekbénulás), különböző salmonellosisok, schigellosisok stb. Akár vírus, akár baktérium a kórokozó, az enterális betegségek kifejezett nyári szezonalitást mutatnak. A betegségekkel szembeni fogékonyság általános, de a relatív bonyolult terjedési folyamat miatt a teljes népességre kiterjedő járványok kialakulása ritka. Kiépített csatorna- és ívóvízrendszerrel nem rendelkező területeken jelenleg is nagyszámú megbetegedést okoznak az enterális fertőzések.

2./ Toxikoinfekciók, vagyis olyan fertőzések, ahol a betegség kiváltó oka a baktériumok által fertőzött étel elfogyasztása. Egyes csoportosítások nem sorolják külön csoportba, hanem az enterális fertőzések között tárgyalják.

3./ Légúti fertőzések, más néven cseppinfekciók, amelyekben a kórokozó a légutakon keresztül jut be a szervezetbe. A kórokozók felső és alsó légúti megbetegedéseket okoznak, de a fertőzési folyamat progressziójakor nem csak a légzőszervrendszert betegítik meg. A fertőzés általában cseppinfekció révén terjed, a légzés, beszéd, tüsszentés, köhögés által nagy mennyiségben ürülő kórokozók a levegőben hosszabb-rövidebb ideig lebegve inhalációval könnyen bekerülhetnek egy másik szervezetbe. Ezért nagyon gyorsan terjednek, megelőzésük nehéz, általában robbanásszerű járványokat okoznak, a fertőzések morbiditása nagyon magas. Ide tartozik az influenza, a pneumonia (tüdőgyulladás), a TBC, a himlő és a legtöbb gyermekbetegség (kanyaró, mumpsz, bárányhimlő).

4./ Antropozoonozisok, állatról emberre átvitt betegségek, ahol a betegség elsődleges forrása az állat, de az elsődleges fertőzés után emberről emberre közvetlenül is terjedhetnek. Leginkább rágcsálók, patások, madarak elsődleges megbetegedései, amelyek valamilyen közvetítőközeg révén kerülnek az emberre. Egy részük az állatokkal és azok váladékaival való közvetlen érintkezéssel terjed (veszettség, lépfene, tularaemia, brucellosis), más esetben az állatokon élősködő ízeltlábúak által terjesztett fertőzés (pestis, scabies). A fertőzések okozta járványfolyamat megszakítását általában az érintett állatállománnyal kapcsolatos intézkedések révén lehet elérni.

5./ A véráramon és a nyirokrendszeren keresztül terjedő (ún.haematogen-lymphogen) megbetegedések, ahol a kórokozók a vektorállatok vérszívása során kerülnek az emberi szervezetbe. A fertőzések közvetlen kontaktus útján nem terjednek, a kórokozók általában kettős paraziták, vagyis az ember és a terjesztő ízeltlábú szervezetében is élősködő életmódot folytatnak. A betegségek megjelenése szoros összefüggésben van a vektorállatok életfeltételeinek adottságaival. Ezért e betegségcsoportba tartozó fertőzések megelőzése nagyban a vektorállat (szúnyog- és tetűfélék, kullancsok, legyek, bolhák) elleni hatásos fellépéstől függ. Ide tartozik a malária, a kiütéses tífusz, a sárgaláz, s egyéb lázas állapotokkal járó fertőzések. Ha vektorállatokkal szembeni védekezés nem megoldott, akkor magas morbiditású járványok alakulhanak ki.

6./ A kültakarón át (bőr, nyálkahártya, haj, szőrzet) fertőző megbetegedések nagyon változatos tüneteket és sokféle kórokozót foglalnak magukba. Előfordulásuk rendkívül szoros összefüggésban van az alacsony testhigiénés kultúrával, a népességek életkörülményeivel. Ide sorolhatjuk az orbáncot (erysipelas), az óvart (impetigo), a bőranthraxot, a herpeszvírusok okozta fertőzéseket, de bizonyos szempontok alapján a leprát is. 

7./ A szexuális úton terjedő betegségek (STD, Sexual Transmitted Diseases) főként az utóbbi évtizedekben kerültek az epidemiológia látókörébe, nem kis mértékben az AIDS feltünésével párhuzamosan. WHO adatok szerint járványtani jelentőségük jelentős mértékben fokozódott. A legtöbb esetben közvetlen kontaktus útján terjedő fertőzések (szifilisz). 

8./ Nosocominalis (gyógyintézeti) fertőzések. Történeti járványtani jelentőségük nincs.

    A fertőző megbetegedések a világ fejlődő országaiban jelenleg is a vezető halálokok között szerepelnek. Míg a fejlett országokban a szív- és érrendszeri és a daganatos megbetegedések a vezető halálokok, addig a a fejlődő országokban a fertőző betegségek az összes halálozás 32 %-át teszik ki. Kiemelendő, hogy a fertőző betegségek legtöbbje a gyermekkorosztályokban pusztít  a legnagyobb hatásfokkal. Fekete-Afrika országaiban, Szudánban, Bangladesben, Közép-Amerika egyes országaiban a járványokkal szembeni adekvát védekezésnek a legtöbb feltétele hiányzik.

A leggyakoribb fertőzések száma 1995-ben

Hasmenéses betegségek: összesen 4 milliárd eset
Tuberculosis: 8,9 millió új eset, a betegek száma összesen ca. 1,9 milliárd fő
Parazitás bélfertőzések: ca. 1,9 milliárd új eset
Malária: 500 millió új eset
Hepatitis B: ca. 350 millió vírushordozó
Hepatitis C: ca. 100 millió vírushordozó
Heveny alsó légúti fertőzések: ca. 395 millió új eset
STD: min. 330 millió új eset
Morbilli: 42 millió új eset
Pertussis: 40 millió új eset
M.coccus meningitis: ca. 350 millió új eset


Fertőzéses eredetű halálozások száma 1995-ben

Heveny alsó légúti fertőzés: 4,4 millió fő (4 millió gyermek)
Hasmenéses betegségek (cholera, dysenteria hastífusz): 3,1 millió fő
Tuberculosis: 3,1 millió fő
Malária: 2,1 millió fő (1 millió gyermekek)
Hepatitis B: 1,1 millió fő
HIV/AIDS: 1 millió fő
Morbilli: 1 millió fő (gyermekek)
Tetanus neonatorum: 460 ezer fő (csecsemők)
Pertussis: 355 ezer fő
Parazitás bélbetegségek: 135 ezer fő
 

- teljes temetők feltárása viszonylag ritka;

- a megtalált sírok (csontvázak) száma a legtöbb esetben nem egyezik meg a betemetettek számával, főként a temető területén végzett agrármunkák miatt;

- a temetők belső kronológiája nem tisztázott, a népesség generációk szerinti szétválasztása nem megoldható;

- egy népességhez (pl. Árpád-kori falu) több temető is tartozhatott, harci cselekmények miatt a népesség egy része (főként a férfiak) nem a lakóhelyhez tartozó temetőbe temetkeztek;

- a régészeti korú csontmaradványok individuális adatai, főként az elhalálozási életkor az életkormeghatározási módszerek bizonytalanságai miatt nem pontosak, a gyermekkorcsoportok sex-ratio értékei nem rekonstrálhatók;

- bizonyos temetkezési rítusok nem teszik lehetővé a csontmaradványok egyedi szétválasztását (pl. hamvasztásos temetkezések, templom körüli temetők ossariuma);

- az elhaltak társadalmi “értéke” történeti koronként és pl. vallási berendezkedés szerint nagyon változó volt, ezért a holttest “felbukkanása” a temetőben nagy szórást mutatott (pl. kereszteletlen csecsemőt, kivégzett gyilkost a temetőárokba dobták).

III. A PESTIS

1. A KÓROKOZÓ ÉS A PESTIS KLINIKUMA

    A pestis antropozoonózis, okozója a Yersinia (Pasteurella) Pestis nevű pálca alakú, hőre, fertőtlenítőszerekre érzékeny, nagy invazivitású baktérium. A kórokozót a bolha székletéből elsőként Yersin és Kitasato ozolálta 1894-ben. A baktérium okozta megbetegedés elsődlegesen vadon élő rágcsálók betegsége, de természetes gazdának számíthatnak a madarak, és a sertések is. A baktérium állatról állatra vagy állatról emberre elsődleges közvetítő formája, tehát vektora a patkánybolha. amelynek trópusi és egy mérsékelt égövi típusaio ismeretesek (Xenopsyllák, ill. a Ceratophyllák). A legfontosabb pestisvektor a Xenopsylla cheopis, amely a fertőzés pandemikus formáiért felelős, emellett a Nosopsyllus fasciatus, azaz a mérsékelt övi patkánybolha és más vadonélő rágcsálók terjesztik a pestisbaktériumot. Az ember bolhája (Pulex irritans) ritkán vesz részt a fertőzés terjesztésében. A betegség a két ismert patkányalfaj közül a vadon élő ún. vándorpatkányt (Rattus norvegicus) betegíti meg, a házipatkány (Rattus rattus) ritkán fertőződik meg, de terjeszthetik a betegséget ürgék, pockok, mormoták és mókusok is.

Az emberi pestisbetegségnek három klinikai formája ismeretes. Bubópestis esetében a kórokozó a bolha szúrásai nyomán a bőrön keresztül a nyirokáramba kerül, a tüdőpestis esetében pedig belélegzéssel közvetlenül a tüdőbe. A harmadik klinikai forma, a septikaemiás pestis csak ritkán, a vér közvetlen fertőződésekor (pl. harapás) jelentkezik önállóan (ún. elsődleges septikaemia) , ha pedig a bubópestis szövődményként jelentkezik, akkor másodlagos septikaemianak nevezzük.. Állatról emberre a bubópestises és a septikus forma terjedhet, amikor is az addig a rágcsálók nyelőcsövében és gyomrában megtalálható pestisbaktérium a vérszívás útján a vér- és nyirokutakba jut. Emberről emberre való közvetlen terjedésre a tüdőpestis esetén van mód, amikor is a baktérium cseppfertőzéssel, levegő útján terjed. A fertőzés pandémikus megjelenésének oka, hogy a fogékonyság mind a bubó-, mind a tüdőpestis esetében általános, a kontagiozitási index közel 100%. A bubópestis halálozása 25-40 %, míg a tüdőpestisé és a szeptikus formáé gyakorlatilag 100 %.

    A fertőzés klinikai formája meglehetősen változatos. Bubópestis eseteén a legjellegzetesebb tünet a nyirokcsomók duzzanata és gyulladása, főként a lágyékon, hónaljban és a nyakon. Ez az ún. bubo, amelynek tojás nagyságúra is megduzzadhat és váladéka idővel elfeketedik, majd az esetek egy részében rendkívül bűzös genny formájában kifakad. A nyirokrendszerből szóródó fertőzés bőr- és bélvérzéseket okoz, de okozhat vérzést az agyban és a lépben is. A baktériumokkal telített váladék a véráramba kerülve a tüdőbe juthat és gennyes gyulladást vált ki, ami a nagy mennyiségű baktériumot tartalmazó köpet révén góca lehet a beteg személy környezetében fellépő tüdőpestises megbetegedéseknek. A tüdőpestist véres köpet és erősen szúró mellkasi fájdalom jellemzi. A hirtelen fellépő magas láz, amelyet sokszor eszméletzavar is kísér, mindegyik klinikai formára jellemező. A bubópestis lappangási ideje 2-6 nap, a tüdőpestis esetében ennek csupán fele, minthogy a fertőzés közvetlenül jut az emberi szervezetbe.  

2. A PESTIS HŐSKORA

“Az orvosok nem bírtak vele, hiszen kezdetben a kór ismerete nélkül próbálkoztak kezelésével, s éppen közülük haltak meg a legtöbben, mivel ők érintkeztek leggyakrabban a beteggel. De nem segített semmiféle egyéb emberi beavatkozás sem. Így teljesen hatástalannak bizonyult a szentélyekben való könyörgés, a jóshelyek felkeresése és minden efféle cselekedet, úgyhogy végül, összetörve a csapások súlya alatt, nem is próbálkoztak ilyesmivel” II. 47.

A 7-8. században többször is okozott kisebb-nagyobb kiterjedésű epidémiákat a Y. pestis, de ezeknek a járványoknak a népességre gyakorolt hatása nem mérhető a korábbi mortalitásadatokhoz. A történeti adatok szerint utoljára 762 körül Dél-Itália, Szicília és Calabria környékén ütötte fel a fejét a fertőzés, de a a 8. század végétől komolyabb járványt nem tudunk igazolni az egykorú kútfők alapján. A 9. századtól a 14. század elejéig tartó "kegyelmi állapot" más fertőző betegségek, pl. a lepra, feketehimlő, kanyaró előtérbe kerülését hozta meg. Demográfiai becslések szerint az 541-700-as évek közötti időszakban a pestis az érintett területek össznépessége 50-60 %-os veszteségével járhatott.

    A Római Birdalom bukása nyugaton és a keleten örökébe lépő Bizánci Császárság továbbélése a szellemi élet sok területén visszalépést indukált a klasszikusnak nevezhető görög-római-kora keresztény kultúrához képest. A lux Orientiis a 7. századtól valóban keletről érkezett az akkori Európába, az arab hódítással egy más szellemi légkör alakult ki az akkori iszlám világban és peremterületein. Az arabok szétrajzása nem járt a szellemi termékek széttöredezésével, sőt elhozta a Földközi-tenger medencéjébe azokat a kulturális vívmányokat, amelyeket Nagy Sándor óta a római-hellén világ nagyrészt elfelejtett. A 8-11.század világát méltán nevezhetjük az arab reneszánsz világának.

    Hasonlóképpen más tudományokhoz , az orvosi ismeretek is arab hatásra épültek tovább, mindazon előnyőkkel és hátrányokkal, amit a perzsa-arab orvosi iskola néhány évszázad alatt felhalmozott. A galénoszi és szóranoszi tanok ugyan továbbra is kőkeményen tartották magukat az orvosi ismeretek terén, de az arab orvoslás e már akkor is tekintélyelvű megközelítéseket “olvasztotta meg” egy kicsit (Hippokratészt példul jelentős mértékben mellőzte), valamint az antik görög tudásanyagot sokkal eredetibb formában közvetítette a kor embere felé, mint ahogy a római-keresztény gondolkodók tették.

    Az arab orvosi iskolák a kor orvostudományának szintjéhez képest számtalan területen hoztak újat (szemészet, gyógyszertan, dietetika, szexológia). Úgy tűnik azonban, hogy a járványokkal való foglalatoskodásban nem tértek el a korábbi álláspontoktól, nem fogalmaztak meg új súlypontokat a fertőző megbetegedéseknek sem a kezelésében, sem felismerésében, sem rendszerezésében. Ettől függetlenül e korszak epidemiológiai szakirodalma rendkívül bőséges. Ez nagyrészt abból adódott, hogy az ún. fordítások korában (a 8-11. században) a görög forrásanyagot, amelyet több-kevesebb sikerrel már lefordítottak szírre vagy perzsa területek egyéb nyelveire, a korszak fordító tudósai (pl. Hunain ibn Ishak al Ibádi, azaz Johannitius 808-877) egyvetették az eredeti göröggel. A fordításokhoz készített kommentárok és a művek kivonatai, valamint a Galénosz főbb műveit összefoglaló Summaria Alexandrinorum a 12-13.századi nyugati orvosi fellendülés alapművei lettek, így az arab orvosi kultúra nagy súllyal esett latba Salerno, Bologna, Párizs orvosi egyetemein.

3. A FEKETE HALÁL RENESZÁNSZA

A korszak másik itáliai költője, Petrarca így írt a járványról, a betegség döbbenetes mértékű pusztításáról:

4. A PESTIS MAGYARORSZÁGON

“…E questo fece par tutta Arabia e parte d’India e di Greta, le valli e le pianure di Macedonia Ungaria Albania e Cicilia…" (Muratori, tomo XI. parte V. p.237.)

    Az a feltételezés, hogy Ausztriát a járvány a magyar területek felől érte el, azzal számol, hogy Magyarországot a pestis a dalmát területek felől, illetve a Balkán irányából támadta meg (K. Lechner: Das grosse Sterben in Deutschland in den Jahren 1348-51. Innsbruck, 1884.). Az sem kizárható, hogy a nápolyi büntetőhadjáratról visszatérő Nagy Lajos kíséretében is érkezhetett megbetegedés az ország területére. A járványnak az 1348-as évben való megjelenése tény, erről tanuskodik, hogy a velenceiek 1349. április 9-én még nem merik követeiket Nagy Lajos királyhoz küldeni, tartván a még dühöngő és általuk jól ismert pusztító hatású járványtól.

“…casus mortalitatis, que esse dicitur in partibus Ungarie, per quem cives nostri timerent venire ad illas partes, quia de anno preterio substinuerunt casum similem mortalitatis…”

Lajos király 1349. június 4-én Pozsonyban kelt válaszlevele szerint a dögvész az országban felhagyott: “nunc in regno nostro…cessavit”. De Velence még októberben is óv a magyar területek látogatásától: “quod mortalitas maxima et orrenda est in partibus Hungariae”. Dandolo doge a perugiaiaknak írott levelében még a járvány meglétéről szól:“de partibus Hungariae habemus nova, quod epidemia mortalitatis desevit multum ibidem”. Bármennyire is jó szívvel ajánlotta Lajos király az országot a velenceieknek, tény, hogy feleségét, Luxemburg Margitot is a járvány ragadta el, egyes feltételezések szerint maga a király is megbetegedett. R. Hoeniger német történész adatai arról szólnak, hogy Kázmér lengyel király 1349 márciusának végén a királyi Magyarország felé határzárat rendelt el, amelyet azonban a szandomiri polgárok kérésére rövidesen visszavon. Kárzmér levele azonban direkt okként nem jelöli meg a pestist, s az is felettébb valószínűtlen, hogy pestis esetén a szigorú rendelkezést rövid időn belül visszavonta volna.

“…mortalitas magna fuit in regno Ungariae, multe civitates et ville deserte habitatoribus vacuate, unde multe turma hominum tam de Ungaria quam de aliis partibus adiuncti circuibant flagellantes se, in lutum cadentes, magnam conpunccionem et panitenciam aliis indixerint…”

    A magyarországi pestisnek a gazdasági erőforrásokra és ezeken keresztül a társadalmi viszonyokra gyakorolt hatása is hasoló a nyugati területen bekövetkezett változásokhoz. Ez még akkor is igaz, ha tudjuk, hogy az akkori Európai keleti területein a járvány jóval kevésbé hatolt be a mindennapi élet meghatározó létformáiba. A nyugati krónikások által saját területeikről írott munkáikban az élet minden szegmensére kiható és kiheverhetetlen hatást gyakorló, az emberi tudat megbomlását okozó eseményként számolnak be a pestis pusztításáról. Biztos, hogy a Magyar Királyság területein a pestis által okozott emberveszteség és ennek következményei nagyon nag y szórást mutatnak. Egyes országrészekben a mortalitas mértéke megközelíthette a német és francia területek halandóságát, viszont voltak vármegyék, ahol a pusztásodás minimális mértékű volt. Az uradalmak telkes jobbágyainak összeírásaiban sokszor szerepelt a “domus deserta in pestilantia preteria facta est” feljegyzés. Az elnéptelenedés oka azonban nemcsak a járvány okozta magas halálozás volt, hanem az, a járványt túlélő lakosság ugyanazt a nagyságú területet nem tudta megművelni, illetve nem tudta kitermelni a földesúri követeléseket. Ezek az okok együttesen járultak hozzá egyes területek elnéptelenedéséhez, a népesség országon belüli elvándorlásához. Ehhez járult még, hogy a dögvész a nagy európai járványt követően többször is pusztított az ország egyes területein. 1348-51 után a 14.században még öt, a 15.században 21 alkalommal jegyeztek fel pestises éveket. A fizikai és mentális regenerálódásra nem volt elegendő idő, a kultúrtáj elvadulása folyamatos volt. A pestis nyugaton megszokott szörnyű pusztításáról két országrészből van adatunk: az egyik Bihar megye jobbágyfalvainak pusztulásáról tájékoztat, míg a másik egy csallóközi kisbirtokos családról, ahol egyetlen férfin kívül az egész családot elragadta a pestis.

    A járvány okozta demográfiai mélyrepülés munkaerőhiányhoz vezetett. A munkaerőhiány a bérek emelkedését vonta maga után, ez pedig főként Európa azon a területetein okozott feszültségeket, ahol a mezőgazdasági munka a robotszolgálatról áttérőben volt, vagy már át is alakult a bérleti rendszer felé. Ezt erősítette a városba történő népességáramlás a “városi levegő szabaddá tesz” elvén, valamint a munkaerő elköltözése a földesúri birtokokról más hűbérúr területeire. A munkaerőhiány és a bérek növekedése, a népesség tömeges elvándorlása a királyi hatalom beavatkozását váltotta ki. III.Edward angol király 1349. június 18-án kelt oklevele, az Ordinance of Labourers jól példázza a központi hatalom beavatkozási igényét és módját a járvány okozta társadalmi és gazdasági változások kezelésébe. A rendelelet szerint “mivel a népesség, különösen a kézművesek és a szolgák nagy része a pestisben meghalt” a 12-60 éves vagyontalanok kötelesek szolgálatot vállalni a járvány előtti 5-6 évben megszokott bérért saját hűbéruruk birtokán.

“Quia magna pars populi et maxime operariorum et servientum aim in ista petilencia est defuncta, nonnuli videntes necessitatem dominorum et paucitatem servientum servire nolunt nisi salaria recipiant excessiva, et alii mendicare malentes in ocio quam per laborem quere victum suum…”

A rendelet megszegőit szigorú büntetésekkel sújtották, hogy elejét vegyék a törvény betűinek figyelmen kívül hagyásának. A rendeletet 1351-ben és 1361-ben is megújították, azonban a munkaerőhiányt ezzel tartósan megoldani nem tudták. A bérletrendszer további kiépülése és a földesúri túlkapások, az állami adókkal is nagyon megterhelt bérlők követelései rendeletekkel nem szabályozható ellentétekhez vezettek, amelyek az 1381-es parasztfelkelés kirobbanásában döntő szerepet játszottak. Nemcsak Angliában próbálták meg adminisztratív eszközökkel szabályozni a pestis utáni időszak munkaerőproblémáit. Franciaországban Angliához hasonló módon munkakényszert mondtak ki és megállapították a béreket. A paraszti rétegek ellenállása az 1358-as Jacquerie-mozgalomhoz vezetett. Firenzében a bérlők szolgáltatásait egységesen szabályozták és három évre felbonthatatlannak mondták ki a bérleti szerződéseket, tiltották a kézművesek és a mesteremberek elcsábítását. Ezen intézkedések közvetlenül vezettek a ciompi-felkeléshez. Lajos tiroli őrgrőf 1352-ben rendeletben tiltotta meg a parasztoknak földesuraik elhagyását és büntette a más jobbágyait befogadó urakat is.

    Magyarországon is hasonló jelenségekkel találkozhatunk a pestist követően. A váradi káptalan 1348-tól elengedte jobbágyainak a disznótizedet “ut eo facilius ville nostre per pestem desolate statum pristinum sortirentur”. Demeter váradi püspök is közbelépett szolgálónépei tehermentesítése érdekében, Felventer nevű faluját kedvezményekkel próbálta meg újjáéleszteni: “…potencia divina per pestem indicibilem anno in presenti scilicet anno domini MCCCXLIX. Emergentem multorum vitam temporalem fine inevitabili concluissent…”. A földesúri kedvezményekről szóló beszámolók azt engedik sejtetni, hogy bár a lakosság pusztulása a nyugati területekhez képest jóval alacsonyabb mértékű volt, a vándorlási mozgalom hasonló arányokban jelentkezett a királyi Magyarországon is. Erre utalhat az 1351-es törvények 6. articulusa, amely a kilenced általánosan kötelező beszedéséről intézkedett. Ha egy földesúr nem szedte saját birtokán a kilencedet (kilencedik tizedet), akkor azt a király hajtotta be. E rendelet a történeti irodalomban - félreértelmezett módon - a jobbágyi terhek jelentős növekedését volt hivatva jelezni. Sokkal közelebb járhatunk az igazsághoz, ha a kilencedtörvényt a jobbágyi kötelezettségek egységesítési szándékaként értelmezzük. Az egységes kilenced azt volt hivatva kizárni, hogy a földesurak a jobbágyi szolgáltatások könnyítésével, kedvezőbb feltételek biztosításának ígéretével a jobbágyokat egymástól elcsábítsák. Ez azonban nem érintette az 1298. évi 70. törvénycikkely által biztosított szabad költözködési jog alkalmazását.

A történeti források, amelyek a pestises éveket megörökítették, a történeti forrásokban eltérő nagyságrendű és kiterjedésű pestises epidémiákat sejtetnek. Az 1348-51. évi Nagy Halál után a királyi Magyarország területein az 1360, 1374, 1380, 1381, 1382. években hallunk pestisről, a 15.századtól pedig 1400, 1412, 1430, 1438, 1441, 1452, 1453, 1454, 1455, 1456, 1457, 1461, 1468, 1475, 1479, 1480, 1482, 1494, 1495, 1497, 1509, 1520. években van adat a járványról. Ezek többségében nem országos járványról számolnak be, csupán egy-egy terület pestises érintettségét említik, nem vethetők össze a nyugati forrásokkal, amelyek szinte minden nagyobb város esetében saját krónikával szolgálnak a járvány éveiről. Sok esetben csak utólagos említés kapcsán hallunk a járványról, mint pl. Sopron város esetében 1409-ben. Zsigmond király 1410.évi oklevele arról szól, hogy király a pestis miatt elnéptelenedő (“per maximam pestilenciam”) városba települőknek kedvezményeket biztosít: nyolc évi adó és szolgálatmenteség formájában (“…universi et singuli de quibuscunque locis et civitatibus ac villis et oppidis libere condicionis homines…”). 

A pestis pusztításának mértékéről és az egymást követő járványokrók pontos adataink vannak az erdélyi szász Kronstadt, azaz Brassó esetében. Kronstadtot sem kerülte a Fekete Halál, amelynek pusztításáról először az 1348-55-évben van adat. Az utolsó petises esetről 1829-ben tesznek említést. 1348 és 1829 között 20 esetben szólnak források kronstadti pestisről. Az 1500-as évkeben mintegy 10 ezres város pestises áldozatainak száma a vélhetően túlzó adatok szerint 1533-ban és 1553-54-ben ötezer főre, 1572-ben 7 ezer főre rúgott. Az 1602-es járvány a kronstadti belvárosban 3047 ember halálát okozta, 1631-ben 2072 főt tett ki a pestis áldozatainak száma.

    Az egykorú források szerint az 1360. év pestise puszításában nem sokkal maradt el az 1348-51-es járványtól. Ursio Bertalan velencei követ, aki maga is megkapta a petist, de szerencsésen kilábalt belőle, 1360. januárjában azt jelenti, hogy “Magyarországban nagy a halandóság…sok zászlósúr s főnemes is áldozatul esett a járványnak”. Februári levele arról tudósít, hogy “Magyarországban nagy a halandóság s különösen itt Budán és Visegrádon. Buda városában állítólag több mint 16000 ember halt el s a járvány még mindig tart”. Az 1380-81-es járványkor a király általános perhalasztást rendelt el a pestis pusztítása miatt (“propter grassantem pestilentiam”). A 15. század pestisjárványai közül hármat édemes kiemelni. 1456-ban az epidémia a nándorfehérvári táborban ütötte fel a fejét, valószínűleg már az ostrom ideje alatt. A táborban, ahol “moriuntur…satis terribiliter ex peste”, a pestis a legmagasabb méltóságokat sem kímélte: Hunyadi Jánost és Kapisztrán Györgyöt is elragadta a szörnyű kór. A szétbomló táborból a katonák széthurcolták a járványt az ország különböző részeibe, Budán állítólag annyi haláleset volt, hogy “alig győzték a halottakat eltakarítani”. A Mátyás udvarában is sokszor megfordult humanista, Regiomontanus is pestisben halt meg 1476-ban. Az 1480-as év pestiséről több helyről számolnak be a források. Mátyás Bécsújhely alatt táborozó seregének a pestis miatti vesztesége jóval meghaladta a harci cselekményekben elhaltak számát. Ugyanebben az évben hallunk a járványról a Barcaságból is. Pestis ingens, azaz roppant méretű pestis pusztított 1495-ban is, ahogyan Heltai Magyar Krónikája idézi: “vala … nagy halál Magyar országba, ez-okáért László király kiméne az erdőkbe és mind odavadásza”. A járvány hozzájárult a híres Fekete Sereg széteséséhez, 1498-ban pedig II. Ulászló a pestis elől Budáról Szombathelyre menekül. A pestises évek számának növekedése a 15. század második felében az deserta telkek számának megnövekedésében mutatható ki. Szabó István adatai szerint (Hanyatló jobbágyság a középkor végén. Századok 1938. 1-3.) az elhagyott telkek aránya a korábbi 10-30 százalékról a század második felére 50-60 százalékra ugrik. Ez a rendkívül magas arány azonban nem tekinthető az egész országra érvényes adatnak, valószínűleg egyes területeken elérte ezt az arányt a lakatlan telkek aránya, de voltak területek, ahol minimális pusztásodással számolhatunk. A pusztásodás és a pestis direkt összefüggése nem egyértelmű, mindenesetre történeti adatok szólnak amellett, hogy a pusztává lett területeken megtelepedőknek kedvezményeket nyújtanak. Mátyás 1473-as oklevelében arról rendelkezik, hogy a “tum pestis clade, tum vero vasta necessitudine” pusztává lett kun szállásokon jobbágyok megtelepedhessenek. Bár a pestisjárványok jelentős szerepet játszottak egyes területek demográfiai viszonyai és a megművelt területek arányának alakításában, a Mohács előtti pusztásodásnak csupán a pestisjárványokból való levezetése nem szerencsés megközelítése a kérdésnek.

Az 1530-ban Brassóban megjelent munka, mely Eine kleine Unterrichtunge: Wie Mann sich halten Soll, in der Zedt, der Ungütigen Petilenz cím alatt jelent meg, a perzsa Rhazesz tanácsait felelevenítve a következőket tanácsolja: a beteget teljesen el kell különíteni, még a háziállatoktól is. A beteg ruháit el kell égetni, azt a helységet, ahol pestises lakott, 3 hónapig nem szabad használni. Az epidémia ideje alatt a nyilvános fürdőket és a templomokat be kell zárni, a rokonságot nem szabad meglátogatni. Pauschner kiharcolta a városi magistratustól, hogy tiltsák be a halotti csók szokását is. Városszintű izolásásra utaló rendelkezés azonban még nem jött szóba.

Az 1572-es évi járvány kapcsán Báthory István erdélyi fejedelem hozott rendelkezéseket, amelyekkel megpróbálta elejét venni a járvány terjedésének. A rendelet tiltotta a nyilvános összejöveteleket (szomszédolás, beszégetések, lakodalmak, táncos mulatságok) az istentisztelet kivételével., valamint előírta a fertőzött egyének házainak látogatási tilalmát, a betegeket ápoló személyek kivételével. A családfőknek előírta, hogy a rokonságot halálozás esetén tartsák távol a halottól és tiltotta a temetéseken való részvételt. A megfertőzött embereknek megtiltotta az egészséges népességgel való mindennemű érintkezést. Az 1588-as járványt követően már előrelátóbb intézkedéseket hozott Brassó város tanácsa. Kilenc nőt, többségükben özvegyeket a betegek ellátása céljából a betegeket befogadjására hatalmazták fel, és 11 férfit pedig megbíztak a fertőzött házak felügyeletével és az élelemről való gondoskodással. 22 halottszállítót is kijelöltek és egy özvegyet, aki a betegeket a házukban felkereste. Ezenkívül az orvoskat és a sebészeket a pestis elleni védelemre rendelték. Az 1588-as járványkor megtiltották, hogy bárki is elhagyja a Barcaságot, és Erdély határait több helyen lezárták. A határ felügyeletére ekkortól jelöltek ki először civil személyeket és ekkortól alkalmazták először szervezett formában a pestiskordont. A pestis erdélyi pusztításának nyomait egy községnév is őrzi, Soimos Pestis, azaz Solymosköpestes.
A 17-18 .század pestisjárványai a pusztítás mértékében nem sokban maradtak el a középkori epidémiáktól. Európában a spanyol örökösödési háború, Magyarországon a Rákóczi-szabadságharc alatt több ízben pusztított  a dögvész. A járvány elleni védekezés szinte minden lakott településen a legfontosabb feladattá vált. Győr városának a török uralom alóli felszabadulása után a városi főkapitány első rendeletét a pestis elterjedésének megakadályozása végett adta ki. Rozsnyó városában 1710-ben "két holnap alatt több mint 2035 életet oltott ki" Selmecbányán a 12 ezer fős lakosság fele, mintegy hatezer ember esett áldozatul a járványnak. Egykorú források arra utalnak, hogy a szatmári béke aláírása is a pestistől való félelem miatt késlekedett. A pestis elvonulása után a város bírája fogadalmának megfelelően Szentháromság-szobrot állíttatott fel, és ez a szokás általánossá vált a pestis sújtotta területeken. 1712-15 között épült a budavári Szentháromság emlékmű a pestis elleni védekezés emlékére. 1711-ben Hegykő községben pestisszobrot állítanak.  Pécs városa a települést sújtó 1690-91-es járvány után állíttatott kápolnát Havas Boldogasszony tiszteletére, s az 1731-es járvány után 25 ágyas külön kórteremmel bővítették a helyi kórházat.  Debrecenben az 1739.évi pestisben 8697 feljegyzett ember halt meg, ami a város 20-22 ezerre becsülhető lélekszámának több, mint a harmada, s ennek az évnek a pestise miatt bővítették a budai János kórházat is. 1728-ban VI. Károly császár elrendelte a Habsburg Birodalom déli határain az állandó katonai jelenléttel megerősített pestiskordon létrehozását, amely mintegy 1900 km-es szakaszon volt hivatva védeni a birodalom népeit a járvány betörésétől. Ezeken a határszakaszokon karaténhelységeket állítottak fel, ahol 20 és 40 nap közötti időtartamig tartották vissza a határon átkelni szándékozókat. A 18. század második felének a járványai nagyon pusztítóak voltak, Brassó városában az 1753-55-ös járványban 6677 fő betegedett meg, a mortalitás 64 %-os volt, míg 1770-ben az egykorú beszámolók szerint a mortalitás értéke 73 %-ra nőtt.

5. A PESTIS ÉS AZ EGYKORÚ ORVOSTUDOMÁNY
 

IV. A SZIFILISZ

1. A VÉRBAJ KÓROKOZÓJA ÉS A BETEGSÉG KLINIKUMA

    A szifiliszt a Treponema pallidum nevű, a Spirochaeták nemzetségébe tartozó baktérium okozza. A kórokozó azonban földrajzi elkülönültséget mutat (mutatott), s ezért inkább célszerű ún. treponematosisokról beszélni. Ez azt jelenti, hogy más-más földrajzi régiókban a tulajdonképpen azonos Treponema-változatok más-más típusú megbetegedést okoznak. Ez az izoláltság az emberi történelem korábbi évszázadaiban még erőteljesebb lehetett, amit aztán az felfedezések korának embere megbontott, s lehetőség nyílott arra, hogy a korábban elkülönült változatok egymás között ismét keveredhessenek. Ez az ún. reinfectio-elmélet, amely szerint a tengerészek az Újvilágban felerősődött baktériummal tértek vissza a földközi-tengeri kikötőkbe, s ez lehetett az oka a járvány 16. század eleji hirtelen fellángolásának Európában. A kórokozót először Frizt Schaudin izolálta először 1905-ben.
    Az epidemiológia jelenlegi álláspontja szerint a a Treponema pallidum mikrobiológiai módszerekkel nem különíthető el változataitól. A kórokozó változatait a betegség klinikai lefolyása és a célzott népességcsoport különbözőségéből következtethetjük ki. Az járványtani szakirodalom jelenleg 4 változatot különít el:

— a Treponema carateum okozta pintát vagy caratét, amely Közép- és Dél-Amerika területén figyelhető meg és a szabad bőrfelületek gyulladásának formájában jelentkezik. Eltérően a venerális szifilisztől, közvetlen érintkezéssel terjed.

— a Treponema endemicum okozta endémiás szifiliszt, másnéven bejelt, amely a Szub-Szahara és Közép-Belső Ázsia területeit érinti (Boszniában skerljevo néven ismert). A szubtrópusi terülekre jellemző, főként gyermekkorosztályt érintő nyálkahártyaelváltozásokat okozó fertőzés. Nagyon virulens és a száraz időszak preferálja a fertőzőképességét.

— a Treponema pertenue által okozott pian vagy framboesia, illetve yaws a trópusi területeken fertőz; főként a gyermekkorosztályokra specifikus bőrbetegség, amely a lezajlásának kései fázisában átterjedhet a csontokra is. Általában spontán gyógyul, idegrendszeri szövődményt nem okoz.

 

	T R E P O N E M A T O S I S O K
Elnevezés	Venerális syphilis (lues)	Pian/Framboesia v. Yaws	Endémiás syphilis v. Bejel	Pinta/Caraté
Kórokozó	T. pallidum pallidum	T. pallidum pertenue	T. pallidum endemicum	T. pallidum carateum
Földrajzi megjelenés	általános, földrajzilag nem izolált	trópusi területek	Szub-Szahara Közép-Belső Ázsia sivatagjai, Belső-Ausztrália	Közép- és Dél-Amerika
Érintett korcsoport	általában felnőttek	gyermekek	gyermekek	felnőttek
Terjedési mód	szexuális kontaktus	általános emberi kontaktussal, kültakarón-nyálkahártyán keresztül

A betegség klinikai szakaszai

2. A SZERELEM BETEGSÉGE: A BUJAKÓR

V. MYCOBACTERIUMOK OKOZTA FERTŐZÉSEK
 

1. A TBC KÓROKOZÓJA ÉS A BETEGSÉG KLINIKUMA

    A tuberculosis kórokozója a Mycobacteriumok családjába tartozó Mycobacterium tuberculosis, amely a legtöbb humán fertőzésért felelős. Az emberre veszélyes baktériumfajok közül ismeretes még a szárnyasokat megbetegítő M. avium és a szarvasmarha-állományra patogén M. bovis, amelyek a tüdőtünetek mellett általában hasi- emésztőrendszeri betegségeket okoznak. A TBC-baktérium - sejtfalának kémiai (magas lipidtartalommal bíró) szerkezete miatt - fizikailag-kémiailag rendkívül ellenálló, hővel szembeni ellenállósága is nagyfokú (minden egyéb híresztelés ellenére pl. tejfogyasztáskor a pasztörizálás folyamata nem véd teljesen a TBC ellen, csak 90-95 Celsius fokon történő néhány perces forralás nyújt teljes védelmet). A kórokozók behatolási helye a légutak, a nyálkahártya, esetleg a sérült bőrfelület. A fertőzés elleni antibiotikum-kezelés megoldottnak tűnik, de háttérbe szorul az immunizálási védekezéssel szemben: a BCG-oltás (Bacilllus Calmette-Guerin), amely egy állati típusból legyengített (attenuált) oltóanyag.
    A baktérium — hasonlóan a szifiliszhez — az ember valamennyi szervrendszerét megtámadhatja. A megbetegedések közül a legnagyobb jelentőséggel a tüdőgümőkór bír. A főként a légutakon keresztül cseppfertőzéssel terjedő kórokozó a tüdő jellegzetes helyén telepszik meg. Az elsődleges fertőzés könnyen és gyorsan gyógyul, s a beteg további sorsa nagyban függ az egyéni rezisztencia mértékétől. A TBC-baktériumokat tartalmazó tüdőgócok sokszor több évre is letokolódhatnak, s csak újra- vagy felülfertőzödés esetén jelentkeznek ismét klinikai tünetek. A kórokozó az emberi szervezetben a véráram és a nyirokrendszeren keresztül szaporodik el (haematogen-lymphogen szóródás). Kisgyermekeknél rossz egyéni rezisztencia esetén a bélrendszert megtámadó tuberculosis letális kimenetelü is lehet.

2. A LEGYŐZÖTT BETEGSÉG?

    A történeti korok TBC-s fertőzései két önálló kronológiai fejezetre oszthatók: a jellegzetesen egyedi fertőzések kora, valamint a tömeges, járványszerű megjelenés időszaka. Úgy tűnik, hogy a morbiditási adatok szerint a két fejezetet a 18.század választja el egymástól. A betegség eredete a neolit időszakba nyúlik vissza és feltehetően szoros összefüggésben van a szarvasmarha domesztikációjával. A vadon élő fajokra általában nem veszélyes zoonosist a bovin típus okozza, amely a szarvasmarhának az emberi közösség közelébe való kerülése folytán alakult át humán kórokozóvá. Heidelberg mellett tárták fel azt a Kr.e.5000-re datálható neolit sírt, amely a betegség csonttani tüneteinek egyértelmű bizonyítékát mutatja.
    A TBC  először az ókori Egyiptom időszakából ad hírt magáról. A Kr.e. 3700-tól 1000-ig több, mint száz esetben sikerült morfológiai úton igazolni a betegség jelenlétét. Egy a 21.dinasztiából származó tébai Amun-pap múmiájának vizsgálatakor a gerinc megtörését okozó csontelváltozást igazoltak. Több, egymás melletti temetkezésből származó TBC-s elváltozásokat mutató maradványok is előkerültek. A betegségra való legkorábbi irodalmi utalás nem Egyiptomból ismert, hanem Kr.e. 2000 körül egy védikus himnusz szövege örökíti meg. A betegséget a római időkben már jól ismerték, több jól datálható sírból került elő csontTBC-s emberi maradvány. Biztosra vehető, hogy az amerikai kontinens a Kolumbusz előtt időkben már TBC-vel fertőzött terület volt. A  prekolumbián periu múmiák TBC-s csonttünetei ezt egyértelművé teszik: ca. Kr.u. 700 körülre, a dél-perui Nazca kultúra időszakára datált kisfiú csontvázán voltak kimutathatók a betegség csonttünetei.  Úgy tűnik, hogy a történeti időkben a betegség morbiditása az Újvilágban jóval meghaladta az eurázsiai területeken észlelt adatokat. Egészen a 20. századig az észak-amerikai indián lakosság teljesen kiszolgáltatott volt a betegségnek, mert a szervezetük nem rendelkezett az elsődleges immunválasz képességével.
    A betegség jelenléte a középkori Európában már általános, egy dániai leprosorium temetőjében olyan maradványokat találtak, amelyek gyógyult TBC-s fertőzésre utaltak. Feltételezhetően a keresztes hadjáratok is hozzájárultak az európai területek magas fertőzöttségi arányához. A Szentföld keresztény államainak területrérpl és a Közel-Kelet moszlim régiójából is jelentős számú paleopatológiai bizonyíték van a TBC jelenlétére (ilyen a híres "Le Petit Gérin" lelőhely gyermekkoponyája). Az állandóan hadban álló, alultáplált és a városisas életformát előnyben részesítő keresztesek között számtalan betegség ütötte fel a fejét, a tuberculosis csak egy volt a sok "új" betegség közül. Az korhű forrásokból annyi kiderül, hogy a betegség tüdőtuberculosis kórformáját a kor orvostudománya nem ismerte fel.

    A betegség nem volt kevésbé ijesztő, mint a kor többi más fertőzése és elsősorban bőrtünetek formájában jelentkezett. nem véletlen, hogy a korszak orvosi tekintélyei is ezen tünetek leírására és gyógyítási javalaltaira helyezték a hangsúlyt. A bizánci kompilátor, Paulus Aeginatus (625-690) munkáiban is felfedezhetők a TBC egyes kórformái. Így pl. a scrophulosis, amely főként gyermekkorban alakult ki és igen durva elváltozásokat okozott az arcon. A nyaki nyirokduzzanatokat sebészi módszerekkel kezelték, mint ahogyan azt Theoderico Borgognoni luccai orvos (1205-1298) Chirurgia című 1266-ban megjelent munkájában leírta. Hasonló beavatkozásról számolt be már Abulkázim (936-1013 k.) cordobai orvos is. Egy Oszama Ibn Munqidh nevű orvos leírta, hogy a nyaki tályogokat hogyan kezelte egy francia orvos a 12.századi Antiochiában.
    Bármennyire is meglepő, tény, hogy a TBC-s megbetegedések és a tüdőgümőkór egyértelmű kapcsolatát csak a 17.században ismerték fel. A leydeni egyetemen oktató Frans de la Boe Sylvius (1614-1672) már a TBC tünettanába sorolja a a tüdő gümős elváltozásait (a tuberculumokat), amit a járványokról írott híres munkája is, a Tractatus de affectu epidemico (Leiden 1670) említ . A pontos kóroki összefüggést azonban csak G.L. Bayle (1774-1816) angol orvos írta le 1810-ben. Az ő felfedezését követően terjedt el a betegség tuberculosis megnevezése, amelyet hivatalosan 1834 óta használunk. Említésre érdemes még Richard Morton munkája, amelyben először írt összefoglalóan a betegség tüneteiről, feltételezett okairól és a gyógyításáról.

3. A MORBUS HUNGARICUS

A LEPRA
 

2. A LEPROSORIUMOK KORA

    "ez az egészségtelen vidék – ahol soha nem esett esővíz –  undort kelt az erre járókban..... az ember lábáról elapadt a hús, s a bőrünk pettyesé vált, s ezek a foltok fekete és föld színűek voltak..... Aki közülünk elkapta ezt a betegséget, a fogai közt a hús megbüdösödött, nem menekülhetett sehova  a betegség elől, s jött a halál. A halálnak a jele volt ez, s akinek elkezdett vérezni az orra, az biztosan meghalt."  (A keresztények szenvedése a betegségtől és az éhségtől)

VI. A FEKETEHIMLŐ
 

    Annak ellenére, hogy a közhiedelem a pestist tartja a járványok járványának, az emberiség történetében a feketehimlő-járványok hasonlóan tragikus és drasztikus következményekkel jártak. Egyes történeti statisztikák szerint a himlőjárványok a világban több áldozatot szedtek, mint a pestis. A himlő történetiségének vizsgálata is a hasonló nehézségekbe ütközik, mint pl. a szifilisz kutatása: a történeti források a betegség jellegzetes klinikai tünetei alapján számolnak be az egyes fertőzésekről és ezek a tünetek más betegségekre is jellemzőek. A feketehimlő, azaz a variola (v. smallpox) nagyon hosszú ideig nem különült el más, hasonló kiütéses betegségektől, pl. a kanyarótól.
 

1. A FEKETEHIMLŐ KÓROKOZÓJA ÉS A BETEGSÉG KLINIKAI KÉPE

2. AZ ERADIKÁCIÓ

3. AZ IMMUNIZÁLÁS KEZDETEI

VII. A TÍFUSZ
 

1. HASTÍFUSZ

2. KIÜTÉSES TÍFUSZ

VIII. A KOLERA
 

1. A KOLERA KÓROKOZÓJA ÉS A BETEGSÉG KLINIKUMA

2. KOLERAJÁRVÁNYOK A VILÁGBAN

    Eltérően más járványokat okozó fertőző ágenstől, a kolera kórokozójának „anyaországa” nem afrikai terület. A fertőzés jól követhető terjedési útvonalának visszagöngyölítése egyértelművé teszi, hogy a koleravibrió őshazája India. Máig nem tisztázott, miért tudott a kórokozó oly sokáig az endémiás területén belül maradni és miért csak a 19. század elején ütötte fel a fejét a világ indián kívüli területein. Tény, hogy a kolera a bengáliai tartomány endémiás területeiről tört ki, 1817-ben. Ebben valószínűleg az angol kereskedelmi terjeszkekedés és az ehhez kapcsolódó mobilitásnövekedés játszott szerepet.
    A járványtörténelem eddig 7 pandémiaként jelentkező kolerajárványt különít el: 1817-1823, 1828-1837, 1844-1864, 1865-1875, 1883-1896, 1900-1926, 1961-1970 között. Az első három pandémia esetében a kórokozó terjedése a karavánutaknak megfelelően történt, a következő három alkalommal a tengerhajózási vonalon terjedt a fertőzés.

    Magyar területeken a kolera először 1831-ben ütötte fel a fejét. A kórokozó valószínűleg az orosz hadsereg által megszállt területekről került át először a galícia területekre. 1830-31-ben a felosztott Lengyelországban oroszellenes felkelés tört ki, amelynek leverésére Paszkievics tábornok hadtesteit rendelték . A Paszkievics és Raszkovics vezette hadtestek egy része korábban részt vett az 1828-29-es orosz-török háborúban is. Valószínű, hogy török szultanátus keleti területeiről hurcolhatták be a kolerát Európába.  1830. december 28-án a Helytartótanács, értesülvén a kolera pusztításáról, határozatot hoz az ország északkeleti határainak lezárásáról. Ezt követően a határon karantént állítanak fel.

    Kis Dániel református tanító (1784-1838) naplójában így emlékezik vissza az 1831-es évre: "...az országnak részeiben a ma dögletes nyavalya a Cholera, vagy epekórság kiütötte magát (melly az országba 1830-ban {inkább 1831-ben MBG} 70 ezer ember közül - ennyien lévén benne ott betegek - 40 ezret ölt meg), ennél fogva mindenütt szoros felvigyázások tétettek e tekintetbe....... Azután Augustus békövetkezvén valamint az egész országba, úgy itt ezen hólnapnak elein, közepén, sőt a végén is tsak nem szakadatlanul a Napkeleti Cholerában, vagy epekórságba kínok közt, tsak nem egymásra húlva haltak az emberek."

    A járvány terjedése ellen hozott intézkedések az északmagyarországi megyékben felkeléseket (Zemplén, Abaúj, Sáros, Gömör, Szepes megyék). robbantanak ki 1831. júliusában, miután a diákok Buda felé áttörik a felállított járványkordont. A király báró Eötvös Ignác személyében teljhatalmú bizost rendel ki, de a megmozdulásokat csak ősz elejére sikerül leverni, s október 3-án az egész országban feloldják a kolerazárlatot. A bánsági határ mentére valószínűleg a török területekről kerül át a fertőzés.
    Az orvosi és köznyelvi környezetben ragadványos epemirigy, vagy epeömlés néven emlegetett 1831-32-es kolera az egykorú adatok tanúsága szerint mintegy 540 ezer megbetegedést okozott, amlyek közül 240 ezer fő meghalt.
    Az 1831-32-es epidémiát követően Magyarországon még 7 alkalommal okozott járványt a kolera: 1836, 1848-49. 1854-55, 1866-67, 1872-73, 1886, 1892-93-es években.

    Az 1849-ben Alexandr Petrovics Scserbatov herceg, a szabadságharc leverésében részt vevő orosz hadak egyik vezetője a következőket írta: „az orosz hadseregnek nem az erős ellenséggel, hanem a kolerával kellett megküzdenie. A menetelések idején naponta százan haltak meg hadtestenként. Június 29-től július 5-ig, tehát 5 nap alatt kb. 2000 ember halt meg. A hiányzó gyógyászati eszközöket harácsolással teremtették elő. A kolera okozta veszteség elérte a legvéresebb fegyveres harcok okozta veszteségeket”.

VÁLOGATOTT IRODALOM

 
Arrizabalaga, J.  et al.: The Great Pox. The French Diseasa in Renaissance. Yale University Press 1997.

Aufderheide, A.C.-Rodríguez-Martin, C.: The Cambridge Encyclopedia of Human Paleopatology. Cambridge University Press 1998.

Benedek István: Hügieia. Az európai orvostudomány története I.

Bergdolt, K.: Der schwarze Tod in Europa.  CH. Beck 2000

Dési Illés (szerk.): Népegészségtan. Semmelweis Kiadó 1995.

Fejes Lajos: A fertőző betegségek keletkezése, terjedése és megelőzése. Budapest 1948.

Gergely Lajos (szerk.): Orvosi mikrobiológia.  Budapest  2003

Gottfried, R.S.: The Black Death. natural anf Human Disaster in Medieval Europe. 1985.

Guszman József, Engel Károly (szerk.): A syphilis. Franklin Társulat, Budapest 1928.

Huttmann, Arnold: Medizin im alten Siegenbürgen. 2000. 253-270.

Jurányi Róbert (szerk.): A fertőző betegségek általános és részletes járványtana. Medicina 1998.

Kovacsics István: Magyarország történeti demográfiája. Budapest 1963.

Magyar László András: Az arab orvostudomány. Iskolakultúra 2000. 6-7. 69-80.

Makara György, Mihályi Ferenc: Rovarok és betegségek. Budapest, 1943.

Manchester, K.: The Archaeology of Disease. 1983.

Szabó István: Hanyatló jobbágyság a középkor végén. Századok 72.évf. 1-3.sz. 1938. 20-39.

Szabó István: Az 1351. évi jobbágytörvények. Századok 88.évf. 4.sz. 1954. 497-527.

Ziegler, P. : The Black Death. 1998.