BEVEZETÕ

Az emberi kultúrákat, legyenek azok akár történeti, akár modern korúak végigkísérik az emberi maradványok. A szilárd mészvázzal rendelkezõ, magasabbrendû szöveti differenciáltságot mutató állatok, miként az ember is biológiai-kémiai adottságaiknak megfelelõen alkalmasak arra, hogy pusztulásuk után is vizsgálhatók legyenek. A múlt emberi maradványainak vizsgálata kapcsán más és más mélységû kérdést tehet fel magának a kutató. A közelmúltban elhaltakról a modern kor orvosi és társadalmi adminisztrációs fejlettségének köszönhetõen szinte mindent megtudhatunk. Minél régebbi múltba kalandozunk azonban, annál inkább szûkûl az az információs tér, amelyben mozoghatunk, kérdéseink is egyre csak a lényegesebb tényekre vonatkoznak, mondhatnánk, hogy érdeklõdésünk laicizálódik. A Kárpát-medence régmúltja több évszázadon át nélkülözi az írott forrásokat, amelyeket a modern kor kutatója pótolni igyekszik századának fejlõdésével életrehívott újabb és újabb tudományterületek kutatásba vonásával. Így lett a történeti embertan is ancilla archaeologiae, azaz a régészettudomány szolgálóleánya.
 A történeti embertan tudománya ma már önálló disciplina. A régészettudománytól azonban nem szakadt el, számos ponton érintkezik az archeológus és a paleoantropológus munkája. A Kárpát-medencében valaha élt népességeket vizsgáló szakember éppúgy jártas kell legyen adott szinten a régészeti alapismeretek terén, mint ahogyan a régészeknek sem árt, ha egy kicsit megismerkednek az általuk vizsgált régészeti kultúrákat létrehozó emberrel, illetve efföldi maradványaival. Erre szolgálnak az alábbi ismeretek.
 Mi tagadás, a csontvadászat tananyaga, miként a tárgya is, meglehetõsen száraz. Ismereteinket legnagyobb részt a minden orvosi tudományok alapjának tekinthetõ anatómiából kölcsönözzük. Tematikáját tekintve nem az ún. funkcionális, hanem a leíró jellegõ anatómiai alapokat próbáljuk elsajátítani az emberi csontvázrendszer terén. Ez a tudás nem fog vetekedni orvostanhallgató barátaink ismeretanyagával, de néhány olyan elemet is tartalmazni fog, amelyek kapcsán a hagyományos anatómiai szemléleten túl kell tekintenünk.
 Állattanász társainkkal szemben nekünk általában nem kell törekednünk arra, hogy csontleletek kapcsán különbözõ fajokat válasszunk szét, de talán emiatt is sokkalta határozottabban kell felismernünk — az anyagismeret elsajátítása után — a megfelelõ csontokat, hiszen a csontok terén egyértelmû: ami nem humán maradvány, az csakis állattól származhat, így embertani alapismereteinkkel egy kicsit állattanászoknak is vallhathatjuk magunkat. A talán sokkolóan ható latin (illetõleg görög) terminológiát nem kell szent tehénként tisztelnünk, azonban némi szorgalommal és nyelvérzékkel bepillantást nyerhetünk a földkerekség egyik legáltalánosabban használt nyelvezetébe, a latin orvosi kifejezések használatába. Ezek megértését segíti az a szószedet, amely tartalmazza a leggyakrabban használt kifejezéseket. Az állattani csonttani ismereteket kézreadó kollégám már felhívta figyelmeteket azokra a fõ szükségletekre, amelyek e tananyagnak elsajátításához elengedhetetlenek. A szív- szem-farizom triászhoz szükség lesz a térben goldolkodó vizuális logikára is.
 Ismeretanyagunk meglehetõsen didaktikusan épül föl. Elõször megismer-kedünk magával a csonttal, mint anyaggal, mikroszkóposan és makrószkóposan egyaránt. Másodszor tételesen végigmegyünk az emberi csontvázon, a koponyatetõtõl a kislábujjunk utolsó percéig. Majd veszünk egy nagy levegõt is ismereteinket felhasználói szintûvé tesszük: átrágjuk magunkkat a nem- és az elhalálozási életkor-meghatározás nehézségein. Majd elégedetten hátradölhetünk és várhatjuk a következõ ásatást, ahol mindezen tudást már "élesben" használhatjuk.


                                                     ÁLTALÁNOS CSONTTAN


I. EGY KIS CSONTÉLETTAN

1. A CSONTOK MAKROSZKÓPOS ÉS MIKROSZKÓPOS SZERKEZETE

A csontrendszer ( systema sceleti) az élõ emberi test súlyának ca. 10 %-át kitevõ része. Alapvetõ funkciói a következõk:
— a test belsõ szilárd vázát alkotja, meghatározza annak alakját és méreteit;
— elhatárolja a különbözõ testüregeket, s a bennük lévõ szerveket védi a külsõ hatásokkal szemben;
— szivacsos állományában található a legfontosabb haemopoetikus (vérképzõ) szerv, a vörös csontvelõ;
— az emberi test mozgásának passzív szerve;
— az emberi szervezet számára fontos ionok, elemek raktára, ahonnan a szükséges anyagok megfelelõ folyamatokon keresztül mobilizálhatók.

 Az emberi csontváz felépítésében a járulékos csontokat leszámítva mintegy 206 csont vesz részt. Ez a szám gyermekkorban, az összecsontosodások elõtt ennél nagyobb. A csontokat az élõ és egészséges szervezetben az ízületeken keresztül szalagok és egyéb járulékos alkotórészek egyesítik csontvázzá. A csontok kemény, szilárd és egyúttal rugalmas képletek. A tömött csontállomány nyomási szilárdsága megfelel a sárgaréz hasonló tulajdonságának, míg rugalmassága a fáénál kétszerte nagyobb.

Az emberi csontozatot a támasztószövetek csoportjába tartozó csontszövet építi fel.  A csontok, illetve a csontszövet 40 %-a víz, a fennmaradó vízmentes rész szervetlen ( anorganikus) és a szerves (organikus ) alkotórészek adják:
— ca. 35 % a szerves alkotórész, alkotórészei osteocollagen rostok, mycopolysacharidok, glucoproteinek ;
— ca. 65 % a szervetlen alkotórész: nagyrészt (mintegy 85 %-ban) kálciumfoszfát, azaz hydroxyapatit [Ca5(PO 4)3OH], kisebb részt mészsók, alkálisók, fluoridok, nyomelemek, valamint gyökök (15 %).

Az emberi csont (combcsont) néhány anorganikus összetevõjének átlagértéke grammonként*

 
Ca
Na
Mg
Fe
Zn
Mn
Pb
Mn
184.5 mg
5.7 mg
1.0 mg
2.3 mg
40.4 µ g
124.6 µg
2.9 µg
17.3 µg
4.7 µg

*Az adatok friss bonctermi csontokból származnak, nem történeti anyagokból

Ha a csontot decalcináljuk, azaz megfosztjuk a szervetlen alkotóelemeinek legjavát kitevõ hydroxyapatittól (valamely erõs sav oldatába helyezzük), akkor visszamaradó alkotórészként a csontozat rugalmasságát adó szerves állományhoz jutunk. Ha a szerves állományt hevítéssel eltávolítjuk, vagyis calcináljuk,  hozzájutunk a csontozat szilárdságáért felelõs szervetlen állományhoz. A csont mindkét eljárás esetében megtartja alakját és belsõ szerkezetét, a decalcinálás folytán rugalmas, de kis szilárdságú csonthoz jutunk, míg calcinálással rugalmatlan, de nagy szilárdságú csontot kapunk.

A csont mint szövet

A soksejtû szervezet általában úgy mûködik, mint egy modern üzem. Minden lényeges gyártási fázis el van különítve, egyes gyártósorok csakis egyféle tevékenység szolgálatába vannak állítva. A soksejtû szervezetek többnyire egyféle feladat szolgálatába állított gyártósorait szöveteknek nevezzük. Fejlõdéstani értelemben ezen sejtcsoportok minden egyes sejtje funkció és felépítés szempontjából egy jól meghatározható, elkülöníthetõ irányba differenciálódott. Ennek megfelelõen az emberi szervezet e sejtcsoportjai a szervezeten belül nem szórtan, hanem csoportosulva fordulnak elõ. Ezeket a sejtcsoportokat/szöveteket többféle szempontból lehet csoportosítani. A funkciót szem elõtt tarva a csontokat felépítõ szövet a kötõ- és támasztószövetek kategóriájába tartozik. (Ide soroljuk még pl. vért, illetve az azt képzõ szöveteket is.) Kisebb csoporosítási egység a támasztószövetek kategóriája: ide sorolhatjuk a csontszöveten kívül még a zsírszövetet és a porcszöveteket.. Az ún. kötõ- és támasztószövetek legfontosabb tulajdonsága, hogy a feladatuk ellátásában közvetlenül nem vesznek részt  Ez azt jelenti, hogy a legfontosabb feladatukat, azaz a mechanikai összekötõ-támasztó szerepet nem a szövet sejtes összetevõi, hanem az általuk termelt ún. sejtközötti állomány látja el. Ez a sejtközötti állomány egy nagy raktárként mûködik, az ide beépülõ, átmenetileg elraktározott, késõbbi felhasználásra váró anyagokat a sejtek termelik, mozgatják. Így tehát teljes életet csak a sejtek élnek, míg a csontszövet esetében a mechanikai funkciót nagyrészt a sejtközötti állományra ruházzák át, ennek fejében „eltartják” õket. Fejlõdéstani szempontból a csontszövet ún. mesodermalis eredetû. Ez annyit jelent, hogy az embrionális fejlõdés folyamán a középsõ csíralemez származékaként alakulnal ki azok a differenciálatlan sejtcsoportok, amelyek a méhen belüli fejlõdés egy késõbbi idõszakában specifikus támasztószövetekké differenciálódnak. Ezért a csontok fejlõdéstani rokonai pl. az izmoknak, a testüregek falait alkotó szöveteknek. A csontszövet abban különbözik a többi támasztószövettõl, hogy sejtközötti állományába mikrokristályok formájában szervetlen ásványi sók rakódnak le, az egyéb anorganikus összetevõk pl. a fluor beépül a kristályrácsba, míg a nátrium és a magnézium a kristályok felületére rakódnak fel. A szervetlen állomány összetevõi folyamatosan változnak (erre utal a radioaktív izotópok gyors beépülése), cserélõdnek ki, különbözõ életkorokban különbözõ arányt fenntartva. A kicserélõdést elõsegíti és gyorsítja a csontterhelése, aktív használata.

A csontszövet jellemzõi tehát az alábbiakban foglalható össze:
— összenyomási és szakítási szilárdsága jelentõs;
a mechanikai funkciójának ellátásban az élõ sejtek közvetlenül nem vesznek részt; ezt az ún alapállomány biztosítja;
— folyamatos, állandó csontátépülés zajlik benne;
— a csontszövetnek saját sejtes (élõ) alkotórésze van: osteoblastok, osteocyták, osteoclastok

A csont sejtes alkotórészei

OSTEOBLASTOK: ún. csonttermelõ sejtek, a csont növekedésének és átépülésének a helyén fordulnak elõ. Funkciójuknak megfelelõen anyagcseréjük igen aktív. Szétágazó nyúlványrendszerük van, nagy mennyiségben állítják elõ az ún. I-es típusú kollagént, amely az ún. osteoid mátrix egyik legfontosabb összetevõje, majd ebbe építik bele az ásványi anyagokat. A felépítõ folyamatok eredményeképpen az osteoblastok egy része "bennreked" a csontszövet belsejében és osteocytává alakul. Az osteoblastok azonban nem csak a csont felépítésében vesznek részt, hanem egy bonyolult és kevéssé ismert biokémiai úton serkentik az osteoclastok mûködését, így a csontozat lebontási folyamatait is.
OSTEOCYTÁK: vagyis igazi csontsejtek, tulajdonképpen a csobtszövet belsejében rekedt osteoblastok, az összes osteoblast-sejt mintegy 15 %-a. Tápanyagforgalmukat minden irányba kinyúló nyúlványrendszerük biztosítja, õk látják el csontok ásványi anyagggal feltelt részének anyagcsere-feladatait. Valószínüleg a csontátépülés aktuális helyét és idejét is az osteocyták határozzák meg.
OSTEOCLASTOK: vagyis csontfaló sejtek, a csontfelszívódás helyén fordulnak elõ (tehát a csontátépüléskor is „dolgoznak”). Mûködésük során osteoblast-képzõdést

A csont átépülése tehát a következõképpen zajlik:
1. A csontállomány nyugalomban lévõ osteoblastjainak helyére osteoclastok kúsznak. Környezetükben savas közeget hoznak létre, amelyek oldják a csont alapállományát és kisebb mélyedéseket, ún. resorptios üregeket marnak ki. Ezeket nevezzük Howship-lacunáknak. Az üregek teljes méretüket 10-14 nap alatt érik el.
2. Az emberi szervezet takarítóbrigádja, a macrofagok "kaparják ki" tisztára a lacunákat.
3. Az üreg legmélyére aktív osteoblastok gyûlnek és elkezdik az üreg kitöltését az általuk termelt kollagénnal, majd ebbe építik be az ásványi anyagokat.
4. ca 3-4 hónap után az építés folyamata befejezõdik, a lacunák mélyén lévõ osteoblastok bennrekednek az álatuk termelt állományba és osteocytaként mûködnek tovább.

A csontszövet belsõ folyamatai nagyban függenek az életkortól. A csontképzõdés (modeling) elsõ fázisában olyan helyen képzõdik csont, ahol addig nem volt. Miután az új csont növekedése befejezõdött és végleges méreteit és alakját elérte, folyamtosan megújul, átépül (remodeling). A csontállomány építõ  (formatio) és lebomlási (resorptio) folyamatai kezdetben egyensúlyban vannak. A lebontés és a felépítés nagyon szorosan összefüggõ, összekapcsolt mechanizmus, amit coulping-nak nevezünk.

A csont belsõ felépítése
Makroszkóposan, az árfûrészelt csontokat szabad szemmel megfigyelve kétféle állomány különböztethetõ meg:
— a tömött, egynemû csontállomány (substantia compacta), amely a csontok külsõ, kérgi (corticalis) részét alkotja. E réteg igen vékony a rövid, vastagabb a lapos csontokon, legerõsebben a csöves csontok középsõ harmadában, amely teljesen kompakt állományból áll.
— a vékony csontlemezkék és gerendácskák hálózatából álló szivacsos állomány (substantia spongiosa), amely a csontok belsõ részét tölti ki. Ez a csontokban a statika szabályainak megfelelõ elhelyezkedést mutat. Helyettesíti a tömött csontszövetet, mindamellett sokkalta könnyebb és rugalmasabb rendszert hoz létre.
Megjegyzendõ, hogy az emberi csontozat fajsúlya kisebb, mint általában a gerinces emlõsöké.

Mikroszkóposan, tehát a csontok szabad szemmel nem látható szerkezetét vizsgálva következõ fõ szerkezeti összetevõket kell megemlíteni:
koncentrikus lemezrendszerek, amelyekben a kollagénrostok iránya egy lemezen belül párhuzamos, de a két szomszédos lemezben merõleges. Ezek az ún. Havers-rendszerek. E lemezrendszereket kis csatornácskák (canaliculi ossium) járják át merõlegesen, amelyek nagyobb, szilvamag alakú üregekbe nyílnak (lacunae ossium). Ezekben ücsörögnek az osteocyták, a csatornácskákat vékony nyúlványrendszerük tölti ki. A lemezrendszerek közepén vannak és velük párhuzamos futásúak az ún. Havers-csatornák. Ezekben fut a a csontot tápláló hajszálérhálózat, amelyek a lemezek közé már nem hatolnak be. A Havers-csatornákat a velük merõleges futású Volkmann-csatornák, ill. a bennük futó erek kötik össze.
A csontok külsõ rétegében (fõként a hosszú csontok keresztmetszetében) vannak az ún. laminae generales externae elnevezésû lemezrendszerek, amelyek a csonthártya által termelt  csontnak felelnek meg. A belsõ csontfelszín alatti lemezrendszerek az ún. laminae generales internae. A csontállomány belsõ terét a Havers-rendszereken és a csonthártya által termelt külsõ és belsõ lemezrendszereken kívül az ún. laminae intersticiales töltik ki. A csonthártyából az általa képzett felületi csontrendszerekbe futó kollagénrost-rendszerek az ún. Sharpey-féle rostok, amelyek a csonthártyának a a csonthoz való kötödését biztosítják.

A csontok járulékos alkotórészei
A külsõ csonthártya, vagyis a periosteum, a csontok külsõ felszínét borító rostos burok, bõséges ér- és érzõideghálózattal. A csonthártya belsõ rétege az ún. cambium, amely évgyûrûszerûen újabb csontrétegeket rak a csontra (ezzel hozza létre a külsõ lemezrendszereket). Így a csont vastagsága folyamatosan növekszik (l. késõbb a periostalis csontképzõdés). A periosteum táplálja a csontszövetet, érzékszervi funkciót tölt be és sérülés esetén regenerálja az elpusztult csontszövetet (pl. csonttörés esetén). Ahol a periosteum elpusztul, ott az alatta lévõ csontállomány elhal is, de kedvezõ esetben a csonthártya képes akár egy egész csontrész újratermelésére.
A belsõ csonthártya, vagyis endosteum mûködése és szerkezete hasonló a periosteuméhoz. A csontnövekedéskor általában csontleépítõ funkciót tölt be. Általános mûködése, hogy felépíti a belsõ lemezrendszereket.
A csontvelõ (medulla ossium) a csontok üregrendszerét (cavum medullare) tölti ki. A vörös csontvelõ (medulla ossium rubra) fontos része a vérképzõ rendszereknek. A vörös csontvelõ magzatban az összes csontüreget kitölti, de a a növekedés során területe kisebbedik. Itt termelõdnek a vörösvérsejtek, de a fehérvérsejtek képzésében is részt vesz. Felnõtt egyénben a vörös csontvelõ ca. 1500 g tömegû "szerv", amely a lapos csontokban, a csigolyákban, valamint a comcsont és s sípcsont felsõ végében helyezkedik el. A vörös csontvelõ helyét a fejlõdés során egyre inkább a sárga csontvelõ (medulla ossium flava), vagy zsírvelõ tölti ki. Vérképzõ szerepe egészséges egyénben nincs, csak hézagpótló feladata van. Fõként a csöves csontok testét tölti ki. A csontvelõ zsírvelõvé való alakulásával a vörösvérsejt-képzõ, ún. haemapoetikus funkcióját azonban elveszti és csak a szervezetet érõ nagyobb trauma, vérveszteség hatására aktivizálódik.
A porc-porcogó (cartilago) fõként az ízületekben fontos szerepet betöltõ támasztószövet-fajta Több fajtája van, attól függõen, hogy a szervezet melyik, milyen feladatot megkívánó helyén helyezkedik el (elasticus porc, rostos porc, üvegporc). A csontok ízvégeinek egymásba illeszkedését segíti elõ az ízületi felszínen lévõ ízületi porc (cartilago articularis), ami üveg, azaz ún. hyalinporc.

A szivacsos állomány architektúrája
A spongiosus állomány csontgerendái az adott csont mechanikai-statikai terhelésének függvényében ún. erõvonalak mentén trajectoriális rendszert hoznak létre. Ezek a nagy erõsségû nyomó és húzó erõknek kitett helyeken  (általában ízvégeken, a csigolyák testében) helyettesítik a tömör csontállományt, egyrészt könnyebbé teszik a csontozat összsúlyát (ami az emberi szervezet súlyának ca. 10%-a), másrészt rugalmasságukkal jobban megfelelnek a kívánt követelményeknek. A trajectoriális rendszer leginkább a hosszú csöves csontok végrészeiben tanulmányozható jól. A szervezet súlyát viselõ hosszú csöves csontok középrészében nincsen csontgerenda-hálózat, itt a vastag tömör corticalis réteg a tartó statikus funkciónak jobban megfelel.

2. A CSONTKÉPZÕDÉS ÉS CSONTNÖVEKEDÉS

A csontosodás igen bonyolult, többféle biokémiai-genetikai mechanizmus által irányított folyamat. A csontképzõdésrõl a csontozat kialakulása és esetleges regenerálódása (pl. sérülés) esetén beszélünk, míg a csontnövekedés fogalma alatt általában a testméret növekedésével (is) járó folyamatokat értjük. Ez a két jelenség részfolyamatai azonban sok esetben átfedik egymást.
A csontszövetre jellemzõ, hogy általában másodlagosan, vagyis egy már meglév kötõ-támasztószövet átépülése révén keletkezik. Emellett néha közvetlenül is felépülhet csontszövet. Ennek megfelelõen többféle típusú csontosodás van: beszélünk elsõdleges (ún. primaer angiogén) és másodlagos, ezen belül desmalis és chondralis csontosodásról. Maga a csontképzõdés a második embrionális hónap végén (7-8. hét) indul meg, amikor is az embrionális kötõszövetben csontosodási pontok (puncta ossificationis) jelennek meg. Inkább már a csontnövekedés folyamataira jellemzõ az  ún. perichondralis, ill. periostalis csontosodás, ami a porc/csonthártya cambiumrétegének ún. rárakódásos (appositios) csontképzése. A többféle típusú csontosodásból következõen a csontrendszer csontjai az anatómiai helyzetüknek, funkciójuknak és embrionális adottságaiknak megfelelõen más-más módon alakulnak ki.

A csontosodás alapfolyamatainak megértéséhez szükséges tudnunk, hogy ahol csontosodás-csontképzõdés zajlik, ott a szövettani folyamatokat mindig megelõzi egy ún. szövetdifferenciálódás. Az azt jelenti, hogy a csontépítõ osteoblastok nem „csak úgy lézengenek” a csontképzõdés helyszínén, hanem az ott lévõ kötõszövetbõl (mesenchymából) alakulnak át (differenciálódnak), mindig az adott feladat ellátása érdekében. Ezen differenciálódást sokféle inger kiválthatja, a kémiai anyagoktól a fizikai behatásokig (pl. húzás, erõteljes nyomás, egyéb mechanikus stressz).

Mivel a legtöbb csont porcos alakból, tehát chondralisan csontosodik el, érdemes ezt a folyamatot nagy vonalakban, de mégis kicsit részletesebben megnéznünk.
A chondralis csontosodás a porcképzõdés elõzi meg, ami hasonló módon megy végbe, mint a csontképzõdés. Ez azt jelenti, hogy a folyamat elsõ és meghatározó részében minden „csontos” résztvevõ még porcos formában vesz részt: így chondroblastok, chondroclastok, perichondrium stb. Az emberi csontváz alapváza tehát egy porcos és ennek megfelelõen primitívebb formában már megtalálható a magzat szervezetében. Ebben a csontosodási folymatban soha sem direkt átalakulások dominálnak, tehát nem a porcvázból lesz csontváz, hanem a pusztuló porc helyébe képzõdik a csont. A folyamat kétirányú: egyrészt a porc külsõ felszínérõl, másrészt a porcok belsejébõl indul ki a csontosodás. Elõször a porchártya belsõ sejtrétege osteoblsatokká alakul és egy csonttokot hoz létre a porc körül. Ezzel egyidõben a csont testének középsõ részén, az ún. diaphysisben elhalnak a porcsejtek. Létrejön egy elemi/primaer velõüreg, amelyben viszont chondro/osteoclastok kezdenek tevékenykedni, pusztítani a belsõ állományt, így növelve az elemi velõüreget. Ez a pusztulási folyamat a csontok végi részei felé érve lelassul, mégpedig az epiphysis/diaphysis határon, ahol megjelenik az epiphysisporc. A csontok vastagságbeli növekedését ezután már nem ez a folyamat, hanem az periostalis/appositionalis csontképzõdés jelenti. A hossznövekedés lényege a porcsejtállomány átalakulása csontsejtes állománnyá. Az állomány PH-változásainak eredményeképpen a porcállomány elmeszesedik, majd sejtes alkotórésze elpusztul és csak a csupasz alapállomány marad meg, ún. irányítógerendák formájában. Ezekre az irányító gerendákra telepednek rá az osteoblastok és indulhat a csontalapállomány-képzés és a Havers-rendszerek kialakítása. Ez a fiatal csontállomány folyamtosan pusztul a beinduló aktív osteoclast tevékenységnek megfelelõen, az újonnan képzõdõ csont pedig már nagyrészt az adott terület mechanikai követelményeihez igazodva alakul ki.
A diaphysisporc elcsontosodása mellett a epiphysisporc, így a diaphysis/epiphysis határ is egyre távolabbra tolódik a középrésztõl. Ez utóbbi folyamat a csont hossznövekedésnek igazi mozgatórúgója. Az epiphysisekben különálló csontosodási mag a születés után idõszakban jelentkezik.
Fentiekben leírtak szerint a csont (hossza) mindaddig növeszik, amíg a növekedést tápláló gallérszerû epiphysisporc el nem csontosodik. Nemtõl függõen a 15-20. életévben a porcképzõdés leáll, az epiphysisporcot „megeszi” a diaphysis csontosodási folyamata. Az elcsontosodó porckorong átlyukad és kialakul az egész csonton végighúzódó secunder velõüreg.

Durván a 25. életév után a csontképzõdési folyamatok már méretnövekedést nem okoznak, a csontsejtek képzõdése és pusztulása a már adott csontállomány újra- és átépítõdését, illetve sérülés esetén regenerálódását szolgálja. Adultus korban a két ellentétes elõjelû tevékenység hatásfoka durván megegyezik, ezért növekedés már nincs. Idõsebb korban - hormonális és más szervi változások függvényében - pedig már a csontpusztulás dominál. Ez azonban nem jelenti feltétlenül a csöves csontok nagyságának, tehát a test magasságának csökkenését, viszont a csontállomány rugalmasságának-szilárdságának erõteljes csökkenésével jár. Ha csonttörés következik be, akkor a gyógyulási folyamat nagyban függ attól, milyen pontosággal érintkezik a két törvég. Szerencsés és egyben ritka esetben a törvégek szinte észrevehetetlen csontheggel (callus) gyógyulnak. Általában azonban a gyógyulás másodlagos callusképzõdéssel történik. Ezeket történeti embertani leleteken is jól meg lehet figyelni, figyelembe véve, hogy a csont terhelési és regenárciós képessége az évszázadok során sokat változott.
 

A csontosodás/csontképzõdés hormonális háttere

A csontosodási és csontképzõdési folyamatokat a szervezet több hormonja, vagy hormonszerûen mûködõ anyag szabályozza, bonyolult, visszacsatolásokkal jócskán terhelt módon. A legfontosabb csontállományi összetevõnek, a kalciumnak az osteiod mátrixba való beépülését az ún. kalcitróp hormonok befolyásolják. Ide tartozik a mellékpajzsmirigy hormonja, a parathormon, a végsõ formáját a vesében elnyerõ calcitriol, azaz aktív D-vitamin  és a pajzsmirigy által termelt calcitonin. Ezek az anyagok a legtöbb szempontból egymással ellentétes hatást fejtenek ki a csontállományra. A parathormon mobilizálja a kalciumionokat ("kiszippantja"  a vérbe és az extracelluláris térbe) és ezáltal csökkenti a csontállomány kalciumszintjét. Hatására csökken a csontkollagén szintézise az osteoblastokban, gyorsulnak az átépülési és a bontási folyamatok, az osteoclastok mûködését serkenti. A parathormon növeli a vesékben a D-vitamin aktiválási folyamatát. A calcitriol serkenti a csontlebontást, szabályozza a kalcium és a foszfor bélbõl való felszívódását. A calcitonin bénítja az osteoclastok mûködését és megakadályozza a kalciumionok kivándorlását a csontállományból. Azt lehet mondani, hogy a parathormon és a calcitonin ellentétes mûködését a D-vitamin szabályozza egészséges mértékû jelenlétéve, már a magzati életben is..

A csont biokémiai folyamatai, fõként  a csontnövekedés ún. szisztémás hormonok szabályozása alatt is állanak.  A legfontosabbak az inzulin, a növekedési hormon (STH) és az ún. szteroid, vagy szexhormonok (ösztrogenek, progesztogének, androgének). Utóbbi hormonok is jelentõs kalciummobilizáló képességgel bírnak. A testméretek kialakulásáért, tehát a csontok tényleges növekedéséért az agyalapi mirigy (hypophysis) növekedési (somatotrop) hormonja (STH) felelõs. Ez a hormonális szabályozás kapcsolatot tart fenn a mellékpajzsmirigy által befolyásolt hormonális folyamatokkal.
A kalciumháztartást elsõdlegesen befolyásoló rendszerek kóros mûködése (ún. hypo/hyperfunkciója) is súlyos betegségek kialakulásához vezet. A szervezet D-vitaminháztartásának zavara gyermekkorban angolkórt (rachitis), felnõttkorban csontlágyulást (osteomalacia) okoz. A növekedési hormon kóros mennyisége súlyos, a csontrendszert elsõdlegesen sújtó zavarokhoz vezethet (törpenövés-óriásnövés, egyéb elcsontosodási zavarok). Az szexhormonok mennyiségének életkorhoz köthetõ változásai is jelentõs szereppel bírnak a csontozat elváltozásaiban, fõként a nõk esetében. Korunk egyre jelentõsebb betegsége az osteoporosis, azaz a csontritkulás, amely a legtöbb esetben az ún. változó kor után sújtja a nõket (postmenopauzás osteoporosis).
A csontállományra azonban nemcsak a csontozat felépüléséért-átépüléséért felelõs anyagok, szervek mûködése hathat kórosan. Jelentõs hatása van a csontozatra a csontozat igénybevételének (pl. mozgásszegény életmód), a dohányzásnak, az alkoholfogyasztásnak és egyes gyógyszereknek is.
 

II. TÁJÉKOZÓDÁS AZ EMBERI CSONTVÁZON

Az emberi testen történõ tájékozódás az anatómia nyelvezetét használók számára nélkülözhetetlen, hiszen pl. a sebészetben néhány szerv vagy anatómiai képlet helyzetét  csak nagyon kifinomult irányjelölésekkel lehet megadni A régészek számára inkább az a fontos, hogy a csontvázrendszeren jól kiismerjék magukat, s sírokról írott ásatási dokumentáció a lehetõ legpontosabb legyen, ugyanis pl. ha a csontanyag hitelessége valamely ok miatt csorbát szenved, csak úgy van esély az eredeti visszakeresésére, ha azt pontos, és a feldolgozó antropológus számára is felhasználható módon írtuk le. Az anatómiai iránymegjelölések általában univerzálisak, tehát az egész csontvázra éppen úgy alkalmazhatók, mint például egy adott testtájra, ízületre, vagy akár egy különálló csontra is. Az embertanban használt megjelölések a Nemzetközi Anatómiai Nómenlkatúrára épülnek.

Az elsõ egységes anatómiai nevezéktant 1895-ben Bázelben fogadták el, e kifejezéseket BNA (Bázeli Nomina Anatomica) elnevezéseknek nevezzük. A német természettudományos pozitivizmus hatása teremtette meg a 1935-ben a jénai nómenklatúrát (JNA), amely sok esetben megpróbálta pontosítani, még jobban körülírni a nevezékeket. Túlságosan is bonyolult és sokszor következetlen volta miatt nem ment át a gyakorlatba, ugyanis sem az angolszász, sem az ekkortól fejlõdésnek induló szovjet szakirodalom nem vette át. Mindazonáltal a jénai nómenklatúrának az embertanban használatos kifejezések között megkülönböztetett szerepe van, ugyanis a funkciót és a valós anatómiai helyzetet jobban figyelembe véve új iránymegjelöléseket adott. 1955-ben aztán Párizsban megszületett a kisebb módosításokkal mai napig használt nevezéktan (PNA). Ez jelenleg mintegy 6000 fogalmat ölel fel.

A csontvázon való tájékozódás megkönnyítése végett három fõ tengely, illetve fõirányt nevezhetünk meg:
 
AXIS VERTICALIS
AXIS TRANSVERSALIS
AXIS SAGITTALIS
függõleges, vagy hossztengely
harántirányú tengely
nyílirányú tengely
általában a csontváz két végpontjára vonatkozik
a mellkas síkjával párhuzamos síkot képez
a nyílvarrat által kijelölt síkot képez

Az verticalis, azaz függõleges irányú tengely síkot nem képez, tulajdonképpen a koponyatetõ és a sarokcsont összeköttetésében értelmezhetõ. A tengelyen értelmezhetõ sík a horizontalis sík. A verticalis tengelyt a transversalis és a sagittalis sík általi metszetvonalnak is nevezhetjük, amely a két síkot is két-kétfelé osztja, ezért az iránymegjelölések mindig párban fordulnak elõ, minden elnevezésnek van egy ellentétes irányt megjelölõ párja.
A három fõ irányt szem elõtt tartva, illetve általuk értelmezhetõ síkokban az alábbi iránymegjelöléseket használjuk:
 
VERTICALIS IRÁNY
TRANSVERSALIS IRÁNY
SAGITTALIS IRÁNY
superior/inferior
felsõ/alsó
lateralis/medialis
szélsõ/belsõ
anterior/posterior
elülsõ/hátulsó
 
dexter/sinister
jobb/bal
 

Ezek az iránymegjelölések az egész emberi szervezet tekintetében használatosak. Leginkább a jénai anatómiai nevezéktan használt olyan, a mai napig is használatban lévõ iránymegjelöléseket, amely az emberi szervezetet anatómiai egységeire lebontva, az adott testtájék (pl fej, törzs, végtagok) anatómiai viszonyait és nevezéktanát figyelembe véve határozott meg irányokat. Ezek az elnevezések szinonímái a három fõ iránypár-megjelölésnek.
 
EGÉSZ TEST
FEJ
TÖRZS
VÉGTAGOK
superior/inferior
maxillaris/mandibularis v. basilaris
cranialis/caudalis
proximalis/distalis
anterior/posterior
frontalis/occipitalis
ventralis-thoracalis/dorsalis
volaris/dorsalis (felsõ végtag)
ventralis /dorsalis (alsó végtag)
medialis/lateralis
nasalis/temporalis
medialis/lateralis
radialis/ulnaris (felsõ végtag)
fibularis/tibialis (alsó végtag)

Az iránymegjelöléseket, illetve iránypárokat mindig az adott testtájéknak megfelelõen használjuk. A lábszár két párhuzamos csontjának, a sípcsont (tibia) és a szárkapocscsont (fibula) egymáshoz viszonyított helyzete (a test középvonalához vizzonyítottan belsõ ill. külsõ) ad lehetõséget, hogy a lábszár tekintetében tibialis/fibularis irányról beszéljünk, de ezt az elnevezést a koponya és a törzs esetében nem használjuk. A legtöbb iránypár-szinoníma a fej, illetve a koponya leírásánál használható. Ennek okát lásd a koponya részletes tárgyalásánál!
A végtagok esetében a felsõ/alsó iránymegjelölést nemcsak a végtag egésze, hanem az egyes csontok tekintetében is használjuk. Ennek következtében természetes, hogy a combcsont distalis végrésze a végtag egészét tekintve proximalisabban (azaz feljebb) van, mint a sípcsont proximalis végrésze.

FONTOS!!! Az iránymegjelöléseket soha nem szituatíve, hanem az ún. anatómiai alaphelyzetnek megfelelõen kell és szabad használni!
    Az emberi test/csontváz anatómiai alaphelyzetben álló helyzetû, a felsõ végtagok a törzs mellett lógva, azzal durván párhuzamosan helyezkednek el és a kézfej úgy áll, hogy a tenyér egy irányba néz a has síkjával, így a hüvelykujj lateralis helyzetben van ("stoppoló" alaphelyzet). Az összes iránymegjelölést ebben a helyzetben kell és szabad értelmezni.
    Az anatómiai, vagy ún. fiziológiás alaphelyzetben az alkar csontjai közül a orsócsont (radius) lateralis, az singcsont (ulna) medialis irányban áll. Erre az állásra utal a radialis/ulnaris iránymegjelöléspár is.  A csukló- és a könyökízület jellegzetességei azonban lehetõvé teszik, hogy a kézfej 180 fokkal elforduljon és a kézfej háti felszíne legyen egy irányban a hasi síkkal, s ebben az esetben a hüvelykujj a test medialisan helyezkedik el. A régészeti vonatkozások kapcsán leírt csontvázak sírgödörbeli helyzete az anatómiai alaphelyzettõl  eltérõ a legtöbb esetben eltér, akár kultikus okokból, akár utólagos elmozdulás, sírrablás okán. Ha az elhaltat úgy temették el, hogy a kezeit az ágyékán összekulcsolták, akkor a hüvelykujjek medialis helyzetbe kerültek. Ha az alkart a felhajtották a mellkasra, akkor  az alkarcsontok distalis végei proximalisabb helyzetbe kerültek, mint a proximalis végük. Az anatómiai alaphelyzetet azonban e csontozat leírásánál is figyelembe kell venni.
 

III. A CSONTOK ALAK SZERINTI CSOPORTOSÍTÁSA

 Az emberi test kifejlett állapotában — tehát a juveniskori csontosodási folyamatok lezárulta után — 206 különálló, de egymáshoz különbözõ módon és mértékben rögzített csontot tartalmaz. Az ettõl eltérõ (általában nagyobb) számú csont jelenléte az esetek többségében élettani szempontból semmiféle kóros elváltozást nem okoz, illetve nem jelez.
 A csonttöbblet mögött általában a csontosodási folyamatok különbözõsége, illetve zavara áll, ugyanis pl. a koponya egyes csontjai más-más módon (kötõszövetes, chondroid stb.) csontosodnak el. A számfeletti csontok másik oka genetikus tényezõ lehet, ilyen pl.  a polydactylia, amikor is a kézen és a lábon számfeletti ujjak találhatók. Ritkábban találkozunk 206-nál kevesebb csonttot tartalmazó csontvázzal. Ezen állapotok — pl. a végtaghiány — oka is túlnyomórészt genetikus hátterû, súlyos veleszületett rendellenességet jelez, amelynek kapcsán a magzatok nagyon korán, a fogantatást követõen néhány héten-hónapon belül elhalnak.
 Az emberi csontvázat felépítõ csontokat sokféleképpen lehet csoportosítani. A valós anatómiai viszonyokat, a csont tényleges funkcióját, fejlõdéstani helyét, térbeli kiterjedését, formáját is figyelembe vevõ csoportosítás azonban nem létezik. Ezért általában a makrószkópos alaki hasonlóság szerint csoportosítunk., ami a legtöbb esetben funkcionális hasonlóságot is jelez. A csontok többségét ezek alapján a következõ kategóriákba sorolhatjuk:

1. Csöves vagy hosszú csontok (ossa longa). Nevüknek megfelelõen hosszú csöves pálca, illetve henger alakú csontok. A végtagcsontok nagy része (a lábujjpercek is) tartozik ebbe a csoportba. Három fõ részt különböztetünk meg rajtuk: felsõ és alsó végrészt (proximalis és distalis epiphysis) és hengeres középrészt (diaphysis). A két végrész szélesebb, minden csonton különbözõ alakú, rajta foglal helyet az ízesülõ domború vagy éppen homorú felszín (facies articularis). Kívül vékony, tömött állomány található (cortex), belsejét szivacsos (spongiosus) állomány foglalja el. E szivacsos állományt fiatal korban a vörös csontvelõ (medulla ossium rubra) tölti ki. A középrész többnyire hengeres, megvastagodott tömött állományból áll, amely a velõûrt (cavum medullare) zárja magába, amely  sárga csontvelõt vagy zsírvelõt tartalmaz (medulla ossium flava). A hosszirányú csontnövekedés övezetét, amely durván a diaphysis és az epiphysisek között van, metaphysisnek nevezzük.

2.  Köbös vagy rövid csontok (ossa brevia). Külsõ alakjuk egyenként igen változatos. Többnyire szorosan  illeszkednek egymáshoz, összeköttetéseik csak csekély elmozdulást engedélyeznek. Rendszerint  több rövid csont alkot egy szerkezeti és mûködési egységet. Ide tartoznak a kéztõ és a lábtõ csontjai, valamint a csigolyák. Szivacsos állományból állanak, amelyeket vékony corticalis réteg borít. A csigolyák vörös, míg a végtagok köbös csontjai sárga csontvelõt tartalmaznak.

3. Lapos csontok (ossa plana).  Többnyire lapát-, vagy kagyló alakú csontok. Egyrészt üregeket határolnak és zárnak be, másrészt izmok tapadására nagy felületet nyújtanak. Ide tartozik az agykoponya csontjainak nagy része, a csípõcsontok és a lapocka. A csontokat két kompakt lemez (lamina corticalis) alkotja, amelyek között általában kis vastagságú szivacsos állomány foglal helyet. A koponyacsontok esetében a külsõt tabula externának., a belsõt tabula internának nevezzük, míg a köztes állomány ez esetben a diploe.

4. Labyrinthusos vagy szabálytalan csontok (ossa pneumatica).  Alakjuk igen változatos, az elõzõ három csoport egyikébe sem sorolhatók be. Az arckoponya néhány csontja alkotja ezen csoportot, amelyekben vékony csontlemezkék határolnak légtartalmú (pneumatikus) üregrendszereket. Funkciójuk fõként a hangadás-hangképzés-hallás szempontjából fontos rezonálóterek alkotása.

A csontok összeköttetései

    Bár a történeti korú temetõkben kevés esély van arra, hogy a csontok és a fogazat mellett bármiféle szöveti elemmel, anatómiai mûködési egységgel találkozunk, azonban érdemes néhány szót a csontok összeköttetéseirõl(juncturae ossium) is szólni. A csontváz felépítésében résztvevõ csontok rögzítettsége az adott csontok, csontrészek funkciójától függ. Aszerint, hogy a csontok anyagukban folyamatosan, illetõleg megszakítással kapcsolódnak egymáshoz, az összeköttetések  két fõ csoportba sorolhatók:

1. Folyamatos összeköttetések (synarthroses), amelyen belül az összekötõ anyag minõsége szerint csoportosíthatunk (pl. szalagos, porcos vagy csontos összeköttetés). A nagyon szoros összeköttetések közé tartoznak a koponyacsontok varratai (sutura, suturae (f)). Ezeknek három típusa van:
fogazott varrat (sutura serrata) pl. a koronavarrat;
sima varrat (sutura plana) az arckoponya finom csontlemezkéinek összeköttesései;
pikkelyvarrat (sutura squamosa) a fal- és a halántékcsont között.
A különbözõ varrattípusokat a koponya különbözõ részeinek eltérõ funkciója (mechanikai védelem, a rezonanciaterek elhatárolása stb.) magyarázza (l. késõbb!).
    A porcos összeköttetések egy része elcsontosodik, legtöbbjük elõre meghatározható életkorban. Ezért jól felhasználható az életkor becslésénél a koponyalapon lévõ ékcsont és nyakszírtcsont közötti ún. synchondrosis sphaenooccipitalis, amely általában a 18. életévtõl ca. 23 éves kor között  csontosodik el. Porcos összeköttetés van még a csigolyák teste között (pockorongok), illetõleg a szeméremcsontok között is. A több, eredetileg különálló csont összecsontosodása a synostosis. Ez a folyamat minden csontra specifikusan adott életkorban jellemzõ, s általában eltérést mutat a két nemet illetõen. A medencecsont három különálló csontból csontosodik össze, általában a 14. és a 15. életév között. Ugyanakkor a koponya varratai — normális esetben — csak az érett felnõtt korban csontosodnak össze, hasonlóan synostosissal.

2. Megszakított összeköttetések vagy ízületek (articulationes), amelyekben a csontok különbözõ ízületi alkotórészek segítségével (szalagok, ízületi tömlõk, rostporcos korongok stb.) csatlakoznak egymáshoz. Jellegzetes ízület a csípõvápa és a combcsont ízesülése, vagy az állkapocs csatlakozása a koponya többi csontjához. Az ízületeket a csatlakozó csontvégek mozgási szabadsága szerint szokás csoportosítani, illetve elkülöníteni. Régi idõk népességei körében az ízületi megbetegedések (ún. arthritisek) nagyon gyakoriak voltak, fõként a gerincoszlop és a nagyízületek betegedtek meg.
 

IV.  A  CSONTVÁZRENDSZER KAPCSÁN HASZNÁLT ALAPKIFEJEZÉSEK

csont    os, ossis (n)
szalag    ligamentum, ligamenti (n)
ízület  articulatio, articulationis (n)
porc    cartilago, cartilaginis (n)
csonthártya  periosteum, periosteni (n)
csontvelõ (vörös és sárga)  medulla ossium rubra seu flava
csontvázrendszer systema sceleti
állomány substantia, substantiae (n)
varrat    sutura,suturae(f)

ÁLTALÁNOS ALAKI MEGNEVEZÉSEK
felszín    facies, faciei (f)
szél   margo, marginis (m)
szöglet   angulus, anguli (m)
csontok  végrésze epiphysis, epiphysis(f)
csontok középrésze diaphysis, diaphysis (f)
test    corpus, corporis (n)
velõüreg cavum medullare
ág   ramus, rami (m)

KIEMELKEDÉSEK
kiemelkedés  protuberantia, protuberantiae (f)
kiemelkedés  eminentia, eminentiae (f)
dudor    tuber, tuberis (n)
gumó   tuberculum, tuberculi (n)
tompor   trochanter, trochanteris (n)
nyúlvány processus, processus (n)
taraj    crista, cristae (f)
lécszerû kiemelkedés linea, lineae (f)
érdesség tuberositas, tuberositatis (f)

ÍZÜLETI VÉGRÉSZEK
fej    caput, capitis (n)
fejecske   capitulum, capituli (n)
bütyök  condylus, condylei (n)
csiga vagy pörge trochlea, trochleae(n)
ízfelszín facies articularis
nyak    collum, colli (n)

BEMÉLYEDÉSEK
árok   fovea, foveae (f) seu fossa, fossae (f)
barázda  sulcus, sulcus (n)
benyomat   impressio, impressionis (f)
bemetszés  incisura, incisurae (f)
öböl  sinus, sinus (n)

NYÍLÁSOK
nyílás apertura, aperturae (f) seu porus, pori (m)
lyuk    foramen, foraminis (n)
csatorna   canalis, canalis (m)
hasadék  fissura, fissurae (f)